Dr. Ranschburg Jenő

válaszol

Saxum

Sziget

Ranschburg Tanár úr tragikus halála után arra gondoltunk, hogy a nevét viselő oldalt megtartjuk, hiszem az elmúlt években több, mint 600 kérdés és válasz gyűlt össze.
A különböző témájú kérdések között keresőszavas rendszer segíti a tájékozódást a szülőknek a gyerekneveléssel, gondozással kapcsolatos problémák megoldásában.

 

Kulcsszó: iskola
 

Kérdés

2011. február 13.  -  611.  cikk kinyitása

Tisztelt Uram!

A fiam aki nyolc éves volt, és én mint menekült érkeztünk meg Montreálba, 2009.03. 09 én. A titkos rendőrségnek gyanúsak voltunk, ezért egyre durvább eszközökkel lehetetlenítettek el. 2010. októberben a fiam panaszkodott, mert egy fiú megfogta a fütyiét és a fenekét. Mi szóltunk a tanárnak. Ő megnyugtatott hogy vigyázni fog a fiamra. Januárban azt mondta a fiam, hogy 5-ször szexelt ezzel a fiúval a wc-ben. Levetkőztek meztelenre, nyalogatták egymás fütyiét, csókolóztak. Madame Jeanne minden óra elején kiengedte őket, óra végén értük ment. és mindig le kellett írniuk 100-szor, hogy nem csinálunk szexet a wc-ben. Állandóan büntették őket, nem engedték játszani. Nekem még azt is letagadták, hogy barátkoznak. Februárban feljelentettem a rendőrségen az iskolát. Márciusban bevittek, és a nyomozó azt mondta, hogy most az iskolai szexel nem foglalkozik, csak azzal, hogy betörtem az iskola ablakát. Adott egy idézést a bíróságra. Lezárták a nyomozást, és meg sem hallgatták a gyereket
. Májusban a fiam elmondta, hogy húsz-szor volt szex,ebből tíz-szer anális. Az utolsó kettőnél összeragadtak. Madame J.ütötte verte a fiamat, hogy szétválassza őket, aztán le kellett írni százszor, hogy nem csinálunk szexet a wc-ben. A lakásomra jött két nyomozó és egy tolmács. Elmondtam nekik, hogy még mit mondott a gyerek. Azt mondták, hogy ez Kanada, ez itt nem bűncselekmény. Azzal fenyegettek, hogy elveszik tőlem a beteg gyereket. Minden hivatalnok, akivel kapcsolatom volt, úgy viselkedett, hogy ne bízzak bennük. Félelemben tartottak minket. A gyereket nagyon furcsa körülmények között majdnem elütötte egy autó. Szerencsére csak a kis lábára hajtott rá.
Októberben haza jöttünk, és itt senki nem foglalkozik ezzel a bűncselekménnyel. Nem akarom Önt zaklatni, ezért kérem, hogy írja meg, ha nem kíván tanácsot adni.
Már elkezdett foglalkozni vele egy pszichológus, és ki fogok utazni Montreálba, hogy feljelentést tegyek. Ott megfogja vizsgálni egy szakértő. Mit gondol nem árt az a gyereknek, ha két ember előtt is meg kell nyílnia?
-Tisztelettel

D. Anna

 

Kedves Anna!

Mindazon, amit levelében ír, mélységesen meg vagyok döbbenve. Természetesen eszemben sincs kétségbe vonni szavait, de szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy a 21. században, Kanadában, ilyesmi megtörténhet. Úgy gondolom, az a tény, hogy a gyereket két szakember is megvizsgálja, semmiképpen sem árthat kisfiának. Remélem, sikerrel jár.


Kulcsszó: , erőszak, félelem, iskola

 

Kérdés

2011. január 21.  -  595.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Gyermekem 14 éves, ismételnie kellett a 7. osztályt. Már a 3. iskolát tapossuk, hogy „megtalálja” a tanulás módszertanát... de ez egyre csak rosszabb. Szereti a társaságot, közösséget, iskolát, de sorra érik a tanulási kudarcok és teljesen le is állt a tanulásról. Itthon folyton csak veszekedésbe torkollik, a fogadó órákra járás miatt pedig már lassan kirúgnak a munkahelyemről. Jelenleg félévkor 5 tárgyból bukott. Ő is szégyenkezik és ígéri, hogy ez csak félévi eredmény, majd meglátom év végén, hogy egyből sem fog bukni... Már láttuk. Tavaly, amikor iskolát is váltottunk. Rendszeresen jártunk Nevelési tanácsadóba, ahol átlagos intelligenciájú, átlagos képességűként írták le. Semmi kirívó, ami indokolná 5. osztálytól tartó „mélyrepülését”. Arra gondoltam (ezt ő is szeretné), hogy bentlakásos iskolába iratom. Tavaly nyáron meg is próbáltuk a XIX. kerületi Fővárosi ált. iskolát, de már az előtérben való várakozásnál láttuk, hogy nála sokkal rosszabb ált. állapotban lévő családok gyermekeit veszik fel. Helyhiány miatt el is utasították. Megértettem, de akkor keresnem kell egy másikat (Budapesten lakunk) esetleg vidékit is, ahol a sok nagyvárosi csábításnak ellenáll „kényszerítve” a tanulásra. Magántanárt is fogadtunk mellé - lehet nem pont a megfelelőt-, de semmi eredménye nem volt. Félek, hogy a kora miatt és a könnyen befolyásolhatósága miatt + belváros, veszélynek van kitéve.
Kérem szépen mielőbbi segítő ötletét, tanácsát!
Tisztelettel: L. Katalin

 

Kedves Katalin!
Amikor egy gyerek – ráadásul megismételt osztályban – öt tárgyból megbukik, tapasztalataim szerint „egyszerű butaságról” nem lehet szó. Biztos, hogy ennek a „tanulási képtelenségnek”, amiről ír, valami más oka van, de az okra – pusztán leveléből – nincs módom még találgatni sem. Érdekes, hogy magatartási, egyéb életvezetési problémákról nem ír, vagyis úgy tűnik, kisfiát nem a „rossz társaság” vonja el a tanulástól. Sőt, ettől inkább mint lehetőségtől félti a gyereket. Szívem szerint – különösen, ha a gyerek is akarja – un. hetes iskolát javasolnék, olyan intézményt, ahonnan hétvégeken hazajárhat. Konkrét intézményt, még ha tudnék sem javasolhatnék, de nem is ismerem ezeket az iskolákat közelebbről. Tájékozódjanak, és remélem, sikerül megtalálni a megfelelőt. Nagyon könnyen lehet, hogy kisfia tanulási problémái – elkerülve otthonról, és rendszeres munkára késztetve – rövid idő alatt megoldódnak.


Kulcsszó: , intelligencia, iskola, tanulás

 

Kérdés

2011. január 27.  -  590.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!

Egy olyan problémával fordulok Önhöz, ami lassan felőrli az egész családunk energiáját és teljesen tanácstalan helyzetet okoz.
Van egy 13 éves fiam. Most jár 7. osztályba. Az 5. év végéig kitűnő tanuló volt, akkor azonban történt valami, amit sem mi, sem pszichológus nem tud „kiszedni” belőle. Azóta a jegyei folyamatosan romlanak, lassan a bukás szélén áll, semmi nem érdekli, mindennel és mindenkivel szemben közönyös, utálatos. Azt mondja, őt nem érdekli a tanulás, az iskolát utálja és csöves szeretne lenni. A helyi általános iskolába járta az alsó tagozatot, az 5. évfolyamot azonban egy viszonylag erős, városi iskolába kezdte meg. Ezt az iskolát ő választotta, minden áron ide akart járni. 9 éves volt, amikor testvére született. (azért ilyen későn, mert egy orvosi probléma miatt addig nem lehetett testvére). Ezt elég nehezen dolgozta fel, és egy szakember javasolta, hogy ha ennyire szeretne más iskolába menni, engedjük, biztosan megállja a helyét. Hát, ezzel nem is volt probléma az első évben, de azóta állandósultak a problémák. Folyamatos kapcsolatot tartunk az osztályfőnökkel, aki állandóan panaszkodik a hozzáállására. Zavarja az órát, a tanárokat semmibe veszi, nem dolgozik, még írni sem hajlandó az órákon. Otthon próbálunk nagyon sokat foglalkozni vele, mindig kikérdezem a leckét, folyamatosan tanulok vele. Ennek az eredménye úgyszintén elégtelen, mert inkább üresen adja be a dolgozatot. Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy ez így nem lehet, azért vagyunk mi is és az iskolában a tanárok is, hogy segítsünk neki. De semmi nem használ. Már különböző stratégiákat is megpróbáltunk. Például azt, hogy nem foglalkoztunk a jegyeivel, rengeteg közös programot szerveztünk, beszélgetünk, kártyázunk, társasozunk. De ez sem vált be. Tegnap az osztályfőnök már azzal hívott fel, hogy lehet, hogy másik iskolát kellene választanunk. Ön szerint ez jó megoldás? A fiam azt mondja, ő nem akar másik iskolába, sőt egy iskolába se akar járni. Attól félek, ha nem hagyjuk békén, még kárt tesz magába. Olyan sötét gondolatai vannak néha, hogy megijeszt. Egyik nap úgy döntött, ő összepakol és elköltözik otthonról. Az erdőbe! Amikor sikerült lebeszélnem róla, és elmondtam, hogy ez a ház az ő háza is, itt helye van neki is, bárhogyan is viselkedjen, bármilyen is legyen. Akkor meg azt mondta, neki már úgyis kész terve van! Na de milyen? Nem szeretném, ha bármibe is belehajszolnánk.
Otthon velünk is teljesen hullámzó a viszonya. Van, hogy egy tünemény, aki mindenben segít, van, hogy eltaszít bennünket magától és úgy beszél és úgy néz ránk, mintha férgek lennénk. Volt, hogy erőszakot is alkalmazott. Nem ütött meg, de meglökött és éreztem, hogy bármire képes lenne.
A kisebbik gyerekre ezért elég kevés időnk és energiánk jut, ezért elképesztően lelkiismeret-furdalásom van. Érzem, hogy a nagyobbiknak van rám szüksége, de a kisebbnek is lenne. A férjemmel már nem is tudunk másról beszélni. Szerinte én anyáskodom a gyerek felett, pedig hagyni kellene, hogy felmérje magától, mibe keveredett. Szerinte a gyerek pontosan érzi, hogy tud engem rángatni és teljesen hülyét csinál belőlem.

Tudna valami tanácsot adni? Mit csináljunk? Váltsunk iskolát? Vagy hagyjam ebbe a környezetbe? Ráhagyjak mindent? Vagy fogjam még szigorúbban?

Kérem segítsen, mert nem látom a kiutat.

Hálásan köszönöm: A.K.

 

Kedves Kinga!

Nagyon gyakran tapasztalom, hogy a serdülés megindulása – érdekes módon elsősorban a fiúknál – iskolai teljesítményromláshoz vezet. Ha a jelenséget a szülő és az iskola – a legjobb indulat mellett – rosszul kezeli, minden „összegabalyodik”, és ember legyen a talpán, aki a korábbi élete tagadásába merült gyereket kirángatja a gödörből. Azt javaslom, az iskolaváltás kérdésében egyelőre ne döntsenek még, és ezt a „haladékot” beszéljék meg a gyerek osztályfőnökével is. Továbbá: egy jó időpontot megragadva, üljenek le fiukkal, és beszéljenek át egy szabályrendszert, amit akár írásba is foglalhatnak. A listán szereplő szabályok kétharmadát a szülői igények adják – amit a szülők várnak el a gyerektől – egyharmadát pedig a gyerek igényei – amit ő vár el szüleitől. Olyan ez, mint egy gentlemen’s agreement, mindhárom félnek tartania kell magát hozzá. Ebben szerepelhet, pl. az, hogy nem ad be üresen dolgozatot, vagy az, hogy minden délután egy órát, másfelet tanulással tölt stb. Fontos, hogy Önök is komolyan vegyék, és betartsák, amit a gyerek vetet fel a listára. (Sajnos, levelében egy szó sincs a gyerek barátairól, pedig ez ebben az életkorban nagyon fontos kérdés. A velük való kapcsolattartásnak is lehetnek pontjai a listán, amit, ha kell, ünnepélyesen mindhárman aláírnak.) Lehet, hogy férjének igaza van, és a gyereket az anyja feletti hatalom – és a háttérben meghúzódó testvérféltékenység –is motiválja, az írott egyezség pedig segíthetne abban, hogy a szülő-gyerek viszonyt laza, de mégis létező keretek közé igazítsa. Mindemellett fontosnak tartanám – ha van rá lehetőség – egy képzett pszichológus bevonását is. A gyerek magatartásában, megjegyzéseiben vannak ugyanis fenyegető elemek, amelyeket semmiképpen sem szabad félvállról venni, ezért a „jobb félni, mint megijedni” elve alapján, a pszichológus bevonása tanácsos lenne. Ha idén a gyerek baj nélkül végez a hetedikben, és egy szép, meghitt nyarat töltenek együtt, jövőre biztosan érezhető lesz a javulás.


Kulcsszó: , biztonság, iskola, kamaszkor

 

Kérdés

2010. július 07.  -  560.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Az unokám miatt írok Önnek. Jól fejlődő kisbaba volt, mindent korán kezdett, (mozgás, beszéd), de valahogy sokszor kilógott a sorból. Viszonylag hamar beszokott az óvodába, nem volt mindenkivel jóban, és remekül működött a biológiai órája, tudta, hogy az alvás után nemsokára jönnek érte, akkor már csak ült a széken, hiába hívták játszani, már nem ment. Volt egy barátnője, olykor még aludt is nála, aztán együtt mentek oviba. Kb. öt éves volt, amikor valami történt vele, nem akart többé oviba menni, nem érdekelte a barátnője, egyáltalán sehova nem akart menni. Ma sem tudjuk mi történhetett. Természetesen vittük fűhöz-fához,a hova csak küldtek, mert ugye egy gyermek nem teheti meg hogy nem jár közösségbe. Lassan befordult, és már nem is beszélt senkivel. Szelektív mutizmust diagnosztizáltak. Mondták majd ha iskolás lesz megváltozik. Várta nagyon, aztán három hónap után egyre többször lett beteg, (hányás, hasmenés, fejfájás, torokfájás) aztán már be sem lehetett vinni az iskolába. Természetesen nevelési tanácsadó ismét kezelésbe vette, remekül megértették egymást a pszichológus nénivel, aki megnyugtatta az anyukát,hogy nagyon okos a kislány, koránál okosabb, 130-as az IQ-ja. Ez nem volna baj ugye, ha járna iskolába, meg ha barátkozna gyerekekkel. De hiába próbáljuk gyerekek közé vinni, aki korban hozzá való, arra azt mondja kicsi hozzám. Bár rengeteget változott, a mutizmusból kinőtt, talán, de közösségbe képtelen beilleszkedni. Van egy idősebb testvére, (5 évvel), az ő korosztályával, és a felnőttek nagy részével jól el van. Mi lesz tovább, nem megoldás a magántanulóság, hiszen azzal csak elszeparálja az ember. Pedig erre kényszerítették, ahelyett, hogy a pedagógus, elbeszélgetne vele, bizalmába férkőzne, de erre nincs idő, erre hivatkoznak. Szerintem nagyon szomorú, nincs segítség. Kellett, hogy valami történjen ott öt éves korban, és ha az kiderülne, és feldolgoztatnák vele, már nem itt tartanánk. Annyi megaláztatáson ment keresztül a kislány, a szülei, főleg az édesanyja, mert ő viszi minden hova, apukának meg egyre többet kell dolgozni, hogy eltartsa a családját. Kérem Önt, adjon tanácsot, mit tehetnénk még. Tisztelettel:egy szomorú nagymama.

 

Kedves Levélíró!
Levele alapján úgy gondolom, unokájánál nem mutizmusról, hanem a gyermekkori szeparációs félelmeknek egy sajátos formájáról, az un.iskolafóbiáról lehet szó. Az iskolafóbia általában négy és nyolcéves kor között jelentkezik (tehát egyáltalán nem biztos, hogy unokájával ötéves korában „történt valami”, amire mai állapota visszavezethető), és megfelelő kezeléssel különösebb gond nélkül rendezhető. A gyereknek és édesanyjának segítségre van szüksége ahhoz, hogy anya és leánya el tudjanak szakadni egymástól – ehhez azonban feltétlenül egy jó klinikai pszichológushoz kell fordulniuk. Szeretném ismét megnyugtatni: a probléma rendezhető – és rendezni is kell. A gyereknek ki kell törnie a „magántanulóság” börtönéből.


Kulcsszó: , iskola, nagyszülő, szorongás

 

Kérdés

2010. július 14.  -  555.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő Tanár Úr!
Nagy tisztelője vagyok Önnek,és ezért is örülök hogy erre a honlapra írhatok a problémánk miatt. Remélem nem gond hogy a lányom 7 éves, de kétségbeesésünkben csak az Ön tudásában,és tapasztalatában reménykedünk, hogy tanácsával ad nekünk egy iránypontot, amin elindulhatunk.
A lányom elektív mutista, és ebben az évben megy iskolába. Az oviban az óvónőknek a fülébe súgta a mondanivalóját, de a gyerekekkel nem beszélt, csak mosolygott, vagy bólogatott. Ahol sokan vannak, pl.piac, bevásárlóközpont, nincs baj, kiengedi a hangját. De ha már úgy érzi, hogy a figyelem középpontjában lehet, akkor már nem beszél. Pszichológushoz már 2 éve járunk. Felmérte az IQ-ját, ami több mint 130. 500 db-os puzzle játékot 30 perc alatt kirak, ír, olvas, és nagyon jól számol. Úgy vág az esze mint a borotva. Annyira félünk hogy ezt a sok tudását elnyomja a szorongása. Görcsbe rándul a gyomrom ha arra gondolok hogy bántani fogják az iskolában!
Kérem Tanár Úr!Adjon tanácsot, hogy mitévők legyünk. Hogyan segíthetünk Zsófi lányunknak?
Könyvei közül melyiket tudná ajánlani?
Tanácsát, válaszát előre is nagyon köszönöm!
Maradok őszinte tisztelője!
Üdvözlettel: Sz.-né F. Anna

 

Kedves Anna!
Az elektív (vagy szelektív) mutizmusról a Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban c. könyvemben írtam részletesebben (Tankönyvkiadó, 1998). Ha a gyerek már képes volt arra, hogy suttogva kommunikáljon az óvónővel, biztos vagyok benne, hogy az iskolában nem lesz baj. Persze, nem ő lesz a legharsányabb gyerek az osztályban, de intelligenciája alkalmassá teszi arra, hogy gond nélkül együtt haladjon a többiekkel, és kommunikációs készsége idővel még javulni is fog. Az elektív mutizmus nem „egyszerű szorongás”, bár okát mindmáig nem ismerjük pontosan. Ha a pedagógus jól kezeli a problémát, a beilleszkedéssel nem lesz gond, mert társai nagyon gyorsan elfogadják. Mint tudja: minden csoda három napig tart. Az első osztályosok között talán még addig sem.


Kulcsszó: , intelligencia, iskola, szorongás

 

Kérdés

2010. május 1.  -  511.  cikk kinyitása

Tiszteletem Ranschburg úr.

A Nők Lapjában tálaltam rá erre a e-mail címre, és tanácsát szeretnem kérni. Vajdaságból, Zentáról jelentkezem. Mindig szívesen olvasom az újságban megjelenő cikkeit, és a tevében sem mulasztom el megnézni-meghallgatni az önnel készült riportokat. A problémám biztosan sokakat érint, ám mégis minden eset más és más. A 14 eves hetedik osztályos fiammal nagyon sok gondom-bajom van. Negyedikig kitűnő tanuló volt, és a mai napig sokan állítják, hogy nagyon okos, érdeklődő, jól tájékozott a világ dolgaiban, osztályelső lehetne, ha tanulna, és itt a bökkenő. A hetedik osztály elejétől az én drága kamasz fiam úgy döntött, hogy nem tanul. Ennek meg is lett az eredménye a fel évi osztályzásnál, mikor ugyanis két intőt beszedett, fizikából és biológiából. Ekkor elcsíptük a mundérját, és január óta minden nap tanulunk vele (főleg én) a férjemmel, ami számomra azért is nagyon megerőltető, mert van egy első osztályos kislányunk, aki szinten igényli, hogy foglalkozzunk vele, és mindketten munkaviszonyban vagyunk, plusz a háztartás... Egyébkent első osztályban tanultunk vele, és harmadikban igényelte, hogy kicsit besegítsünk a tanulásba, na és most.....
A gond az, hogy az együtt tanulás nem abból áll, hogy szépen leülünk és megtanuljuk a dolgokat, hanem előbb felszólítom, hogy kezdjen, hozza, elmondom ötször-hatszor. Akkor felemelem a hangom,meg akkor sem kezd hozza, és úgy elfajul a helyzet,hogy minden nap valamelyikünk sírva fakad, úgy össze veszünk, mire odahozza a füzetet, könyvet. Húzza az időt, és csak akkor haladunk előre, ha én olvasom fel a leckét, és ő ismétli. Nem képes rávenni magát arra,hogy nekiüljön,és megtanulja ami a feladata. Én mar sokszor úgy érzem, hogy minden energiámat elszívja, és az idegeim teljesen kikészülnek miatta. Nem érti meg, hogy pont ebben az időszakban kellene ezerrel hajtani, jövőre kiérettségiznek, és el sem tudom képzelni hogyan fog teljesíteni (bar nem nagy képzelőerő kell hozza, ha nem tanul nem is teljesíthet).Nagyon sokszor beszélgetünk vele, tisztában van vele mit szeretne, csak éppen nem tesz érte semmit. Rendezett anyagi körülmények között élünk, egyszerű középiskolai végzettségű szorgalmas gyerekszerető szülők vagyunk, ám összedőlni látszik minden hitem amit a fiamba fektettem. Hatalmas csalódottság van a szívemben,és óriási tehetetlenség,amin úgy érzem nem tudok változtatni. A fiamnak az informatika a mindene, sokat programozik, szívesen szereli a számítógépet, újratelepít ha szükséges, az osztálytársainak is mar többször segített apróbb dologban computer ügyben, és csak ebből az egy tantárgyból van ötöse. Év végéig megtiltottuk, hogy felkapcsolja a számítógépét, és bármennyire is ez a gyenge pontja, nem ösztönzi a tanulásra, hogy visszakaphassa. Úgy tűnik nem zsenírozza. A szabad idejében most papírfegyvereket, polcokat ragasztgat, és ezzel szórakozik. Kreatívnak kreatív,csak világ lustája, és nem azzal foglalkozik amivel kellene, hanem amihez kedve van.
Angolból és matekból jár különórára, és annak ellenére hogy jól megy neki, az osztályzatokon nem látszik meg. Ahogyan az ötösöket beszedi, úgy az egyesek is ott sorakoznak, és a többi jegy is. Január óta fizikából is megindult külön órára (az elméletet vissza tudom kérni tőle, a számításokra viszont nem vállalkoztam), remélem nem lesz pótvizsga, a biológiát pedig tanulom vele, ha akarom hogy átkerüljön a nyolcadik osztályba. A többi tantárgy is katasztrofális, 2-3-as átlag. A különórák heti 4x45 percet vesznek tőle igénybe, ami mellett jócskán lenne ideje tanulásra is.

Második osztályig volt egy nagyon szigorú-és idegbeteg, zsarnok-erőszakos tanítónője, aki az év végére több diákot is áthelyezett másik iskolába,mert nem tudott velük együttműködni, és második év végére a fiamra is rászállt. Én minden heten bementem fogadó órára, és úgy tűnt egyre nagyobb a gond. Mindenbe belekötött, ráfogta a gyerekre hogy hiperaktív, pedig csak eleven fiúgyerek (mar mi is azt hittük, hogy beteg a gyerek).A Ritalin nevű nyugtatót ajánlotta hogy szedessük vele, mert o hallotta egy tovább képzésen, hogy Amerikában sikereket érnek el vele(bar csak elnyomja szegény gyerekeket).Amikor egy gyerek orvossal beszeltem ez ügyben, meg volt botránkozva,hogy egy tanítónő hogyan ajánlgathat gyógyszert egy gyereknek...
Elküldött bennünket (a tanítónő) Kanizsára saját költségen agyhullám vizsgálatra, Szabadkara gyerek neurologushoz, nevelési tanácsadóba, Zentán több pszichológusnál is jártunk, és mindenki azt tanácsolta, hogy váltsunk iskolát, mert ezzel a gyerekkel semmi baj nincs, nem hiperaktív, akkor a tanulásban is gondok lennének. Viszont vidéken is jól ismerik a xxx tanítónő nevet, aki egyébéként nagyon aktív tanerő, viszont generációkat nyomorit meg, és felnőtt korukban is undorral gondolnak vissz az iskolai alsó osztályos évekre (legalább tíz felnőttet ismerek, aki az o keze közül került ki, vannak akik egyetemet végeztek azóta, és lesújtó a véleményük róla). Sajnos iratkozás után derültek ki ezek az információk a tanítónőről, és almomban sem gondoltam, hogy ilyen gondjaink lesznek vele. A vége az lett, hogy a harmadik osztályt a másik iskolában kezdte a gyerek (nagyon nehezen sikerült áthelyeztetnem, a polgármester odahatásával tudtuk csak elintézni a dolgot). A beilleszkedés nem ment könnyen, mert egyik szülő úgy vélte hallani, hogy azért helyeztek át a gyereket, mert majdnem megfojtott egy kislányt. Majdnem elájultam mikor ezt meghallottam, mondanom sem kell, ez csak kitaláció, vagy a drága ex tanítónőnk bosszúból elterjesztette. Viszont a gyereknek meg mai napig felhozzak a témát, és szerintem az osztálytársai meg vannak róla győződve, hogy ez igaz. Ebből kifolyólag több veszekedésbe keveredett, ami megrovóhoz is vezetett, de szegény védte az igazat, és hat elég súlyos vad ilyennel illetni egy gyereket. Egy fiúval jönnek ki jobban,viszont hozza nem jár senki az osztályból, kivétel a szülinap, mikor 2-3 gyerek megjelenik. Nem népszerű az osztályában, szeret beszólogatni a tanároknak, a többi gyerek nevettetesere-es sajat karara. Mostanában az iskolai magaviselete mintha nyugodtabb lenne, csak a tanulással nem tudni mi lesz. Egyébkent saját magától elment az iskolapszichológushoz, akivel jól elbeszélgettek, mert tudja, hogy ez nem jó útra vezet. Elmesélte hogy lusta ,nehezére esik a tanulás..., és azóta is minden folytatódik a régi szerint.
Kérem drága Ranschburg tanár úr, ha tud segíteni, kérem, válaszoljon levelemre, és adjon néhány jó tanácsot, hogyan vészelhetnénk át ezt a kritikus időszakot, hogy minél előbb magara tálaljon a gyerek, és mi is megnyugodhassunk. Valamit biztosan nem jól csináltunk, és remélem meg nem késő....
Tiszteletem

Csilla, egy aggódó anyuka.

 

Kedves Csilla!

Őszintén sajnálom, hogy ennyire keserű. Higgye el, csalódottsága nemcsak Önnek fájdalmas, de sokat árthat kisfiának is. Ha úgy érzi: szülei csalódtak benne, ez önértékelési zavarokat ébreszt a gyerekben, bizonytalanná, kedvetlenné teszi őt, és lassanként már el sem tudja képzelni, hogy valaha sikeres emberré válhat. Nem tartom valószínűnek, hogy az olyan gyerek, aki az első négy osztályban kitűnő tanuló volt, hiperaktívnak minősíthető. A jelenlegi helyzet kialakulásában három tényező játszhatott szerepet. Az egyik a serdülés, amely igen sok gyereknél látványos lustasággal köszönt be, és általában – átmenetileg – a tanulmányi eredmények romlásával jár. A másik a gyerek iskolai pályafutásának kezdete, amelyről levelében ír – bár nagyon szokatlannak érzem, hogy a pedagógus elégedetlensége ellenére a gyerek tanulmányi eredménye az első két osztályban is kiváló volt. Vajon mire alapozta gyanakvását a tanítónő? A harmadik lehetséges ok – mint erre fentebb utaltam már – a szülői ház túlzott elvárása! Amikor egy gyerek úgy érzi, képtelen eleget tenni a szülői igényeknek, könnyen feladja a küzdelmet, vagyis nem tesz többé erőfeszítéseket a teljesítmény érdekében. Ez a kisfiú most elég nehéz helyzetben van, hiszen életének minden fontos szférájában sikertelen. Szülei csalódtak benne, anyja és közötte folytonos harc, veszekedés, számonkérés az élet. Az iskolában a tanulás nem megy, ráadásul kortársai között népszerűtlen. Barátai nincsenek, és olyan módon próbál figyelmet keresni (közbekiabálások az órán), amivel inkább tovább rontja helyzetét. Mindennek a tetejébe: szülei még attól a tevékenységtől is eltiltották, amiben valóban ügyes, és amit igazán szeret. A napi iskolai órák mellett, hetente négy különórára jár, a fennmaradó időben pedig apu és anyu tanul vele – azt javaslom, próbáljon egy kicsit enyhíteni a szorításon. A nap meghatározott idejében hadd foglalkozzon a számítógépével – sőt, örüljenek neki, hogy ebben ilyen ügyes, ne érezze, hogy kizárólag bosszúságot és elégedetlenséget okoz szüleinek. A fontos most az, hogy a hetediken – lehetőleg bukás nélkül – túljusson. Jövőre pedig – miközben óvatosan és tapintatosan ott állnak mögötte – éreztessék vele, hogy nem gyerek már. Persze, amiből kell, járjon különórára továbbra is, de ne „telepedjenek rá” minden percére. Próbálja megérteni, hogy sorsáért egyre inkább önmaga a felelős. Nem kell mindenből jelesnek lennie – amit nem tud, vagy nem szeret, abból a közepes is elfogadható, ez nem változtat a szülők bizalmán és szeretetén. A fontos az, hogy eredményei ne a szülői dresszúrát, hanem a gyerek valódi képességeit tükrözzék.


Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, szigorúság

 

Kérdés

2010. április 22.  -  497.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!

18 éves fiammal kapcsolatban szeretném a segítségét kérni. 3 éves kora óta egyedül nevelem. Gyakorlatilag mióta először átlépte az iskola küszöbét, gondok vannak a tanulásával. Jelenleg péknek tanul egy szakiskolában, és idén ősztől elkezdett mellette egy esti gimnáziumot (természetesen az ő kívánságára, erőltetés nem volt, nem is lehetne, mert nagyon önfejű). Mindezt úgy, hogy eddig a pillanatig még életében nem ült le úgy igazán tanulni. Ezt el is könyvelte magáról: Ő erre nem képes (és mindig igyekszik a könnyebbik utat választani). Tudom, hogy én mit mulasztottam (például azt, hogy amikor a legjobban oda kellett volna figyelni rá, akkor válás, saját életem rendbe hozása stb. volt a fontos), és azt is tudom, hogy az iskolarendszer is hagy kívánnivalót.
Itt él velem egy fedél alatt, mindene megvan, jó a kapcsolatunk -ez az egy amit a javamra tudok írni, hogy ez megmaradt-, de továbbra sem hajlandó erőfeszítést tenni (Az összes erőfeszítése abban merül ki, hogy mindkét iskolába elmegy, de itthon már semmit nem tesz), pedig a gimnáziumban bizony komoly tanulásra lenne szükség.
Nem tudom segítsek-e neki (kvázi helyette megcsinálni dolgozatokat stb.), vagy azzal segítek, ha hagyom. Sokszor úgy érzem nem bírom tovább ezt a terhet:az aggódással vegyes lelkiismeret furdalást, hogy hogyan kellett volna, és a tehetetlenséget. Tudom, hogy 18 évesen már gyakorlatilag kész ember, mégis kell, hogy legyen valami megoldás.
Hogyan segítsem őt?
Válaszát előre is köszönöm.
Tisztelettel: D. Andrea

 

Kedves Andrea!

Nagyon sajnálom, hogy ennyire gyötri magát. Higgye el: nagy szó, hogy meg tudta őrizni bizalmas, szeretetteljes kapcsolatát fiával. Ez nagyon sokat jelent a gyerek további sorsát illetően is. Úgy gondolom: a szakképzés és a gimnázium egyszerre sok a gyereknek. Mi lenne, ha a gimit felfüggesztenék a szakiskola befejezéséig? Ezzel elkerülnék a fenyegető kudarcot, és – ha a gyerek továbbra is motivált – munkája mellett – a jelenleginél jóval kényelmesebb körülmények között folytathatná az esti gimnáziumot. Tapasztalataim szerint ugyanis az ilyen típusú gyerekek munkájukban szorgalmasak és ügyesek – probléma kizárólag a tanulással van. Két iskola egyszerre, éppen ezért túlságosan is kockázatos vállalkozás. Ha a szakma már megvan – és a munka rendben – lelkiismeret furdalás nélkül, nyugodtan megadhat minden segítséget fiának ahhoz, hogy befejezze a középiskolát.


Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, tanulás

 

Kérdés

2010. április 13.  -  484.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!

Értelmetlenül állok pedagógusként a XXI század világában ahol a politika és nem a pedagógia-pszichológi-fejlődéslélektan irányítja a gyermekeink iskolai tanulmányait.
Szóval, pedagógusok vagyunk férjemmel együtt egy gyermekkel, aki most 16 éves kamasz. Amikor bekerült a középiskolába rögtön lecsaptak a gyerekre azzal a címszóval, hogy szüleid is tanárok, te ezt sem teheted meg és azt sem és a megmondalak apádnak, és minden ilyennel ami mérhetetlen verésnek tűnt a gyereknek. Decemberben megkerestem az osztályfőnököt, aki nem is pedagógus volt. Semmi egetverő problémát nem jelzett gyermekemről, de a januári bizonyítványosztásnál összeomlottunk! 8 tantárgyból bukott a gyermek. Mindezt úgy, hogy férjem matematika - fizika szakos, történelemből két külön tanár foglalkozott a gyerekkel, de alapjáraton értelmes gyerek. Mivel nem tudtuk feldogozni az eseményeket, megkerestük az iskolavezetést (jó barátaink) de innentől kezdve még jobban üldözték a gyereket. Nem maradt más, pszichológus segítségét kértük, egy nagyon jó szakember sikeresen talpra állította a gyermekünket, de itt jött egy újabb probléma olyan nagyfokú szívritmuszavara lett, hogy intenzívosztályra került ahol aztán meg is műtötték. Mai napig nem tudom, hogy ez az esemény oka lehett-e?
Újra kezdtük az első évfolyamot, itt már egy nagyon rendes osztályfőnökhöz kerültünk, más tanárokkal,de akik előző évben is tanították azok sajnos most sem adtak lehetőséget a gyermeknek. Illetve csak egy, mert a többivel sikerült megbeszélnem a problémákat hiszen éreztem, hogy ez nem is a gyerek hanem ellenünk történt.
Sajnos a történelem tanárnővel megbeszélés szintjén sem tudunk előre lépni, hiába látja be az iskolavezetés is a tanárnő hozzáállásának jogszerűtlenségét, nem tudnak mit tenni.
Ez a tanárnő az osztályból 12 gyermeket buktatott. Sokat hiányzik, nem adja le a tananyagot, de az én gyermekemnek lehetőséget sem ad javításra felelésre,javításra. Akihez külön órára jár állítja, hogy tudja a tananyagot és most ott tartunk, hogy külön bizottságot kérünk a vizsgáztatásához.
DEEEEEEE, a lényeg:
Nálunk Magyarországon miért lehetséges, hogy olyan pedagógusok kerülnek gyermekeink közelébe akiknek semmi pedagógus véna nem csorgadozik az ereiben? Miért van az, hogy egy külföldi iskolában, ha egy tanárnál ilyen nagy arányú a bukások száma, azt elbocsátják, mondván nem megfelelően végzi a munkáját? Miért jelentheti ki egy tanár, hogy ezt az osztályt utálja, ez számomra olyan, mintha egy orvos azt mondaná, hogy ebbe a korterembe nem megy be, mert itt sok a beteg?
Sok-sok kérdés, választ senki sem tud adni, de talán Ön tud valami segítséget nyújtani.
Egy biztos, ha egyszer leérettségizik a gyermekem világkörüli útra megyek elfelejteni ezeket pokoli éveket, melyben egy egészséges kamasz teljesen tönkre megy. Nem győzöm naponta felkészíteni arra, hogy nem szeretheti őt mindenki. Egyébként a többi tanár megbízhatónak, értelmesnek, törekvőnek tartja.
Van számunkra segítség?
Köszönöm, hogy elolvasott, köszönöm ha válaszol,

T. Judit

 

Kedves Judit!

Leveléből nem igazán értem, mi történhetett, nyilvánvaló azonban: ha egy gyerek nyolc tantárgyból bukik, ott nem a tanuló értelmi képességeivel van a baj. Bár elvben ilyen összefüggés előfordulhat, őszintén remélem, hogy kisfia ritmuszavaraiban az iskolai kudarcok nem játszottak döntő szerepet, és örülök annak, hogy a tantestület jelentős részével sikerült tisztázniuk a félreértéseket. Bár nem értem, hogy ilyen tapasztalatok után miért nem kerestek másik iskolát a gyerek számára, lehet, hogy végül Önnek volt igaza, és kisfia megveti a lábát ebben az intézményben – csak sikerüljön az a történelem vizsga! Kérem, ne haragudjék, de a hazai pedagógusok minősítésébe nem mennék most bele. Tudom, hogy Önöket súlyos trauma érte – és a példák, amelyeket említ, valóban visszarettentőek – mégis reménykedem: a gyerek meg fogja találni azt a tantestületi hátteret, amely – a lehető legkevesebb konfliktussal – eljuttatja őt az érettségiig.


Kulcsszó: , betegség, iskola, szorongás

 

Kérdés

2010. március 02.  -  480.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár úr!
Pár hete kaptam választ fiammal kapcsolatban. Levelemből és válaszából a lényeget bemásolom alulra, így talán emlékszik majd ránk.
Sajnos, a történtek óta nem javult, hanem romlott a helyzetünk az iskolában. A fiamat szidalmazó szülői után
1., beszéltem a tanárokkal és az igazgatóval, behívatták a gyerekvédelmit, én vittem magammal a régi pszichológust, és megbeszéltük, hogy az osztályban drámapedagógia lesz, a tanító szupervizort kap, én pedig elviszem a Nevtanba a fiamat.
2., én elvittem, a többiből semmi nem lett
3., a szülők folyamatos akciókat tesznek a gyerek ellen, pl. írtak egy körlevelet, amiben az egyikőjük azt teszi szóvá, hogy a fiam azt mondta az osztálytársának, hogy ráveszi a gyerekét, ölje meg a szüleit. Máskor apuka hívott fel, hogy a fiam felpofozta a lányát (állítólag nem), majd egy anyuka kezdett kérdezgetni, hogy szeretgetem-e eléggé a gyerekemet stb.
4., a tanító levelet írt a szülőknek, hogy történtek lépések, de fejezzék be a körlevelezgetést
5., a szülők azt befejezték, de a fiamat naponta találták meg olyanokkal, hogy hátba vágta a fiát stb.
6., a gyerekem kikészült, rosszul alszik stb., erre az igazgató másik napközibe tetette erre a pár hónapra, mert a délutánosunk közölte, hogy nem bír vele. Hadd kapjon a gyerek egy kis levegőt- ez volt a magyarázat. Az új tanító a másik napköziben aranyos, a fiamnak nincs is vele gondja, de vágyik az osztálytársai után és vissza akar menni az osztályába úgy is, ha folytatódnak a gondok.
7., az egyik anyukával sikerült összevesznem, és határozottan felszólítottam, hogy távollétemben a fiamat az iskolában ne zaklassák, ne tegyenek ránk megjegyzéseket, ne pletykáljanak, mert az az ő gyereküknek is árt. Az igazgatónál kötöttünk ki, aki szintén felszólította erre, majd közölte, ha a szülők akarnak, beszéljenek vele.
8., Ma az igazgatónál vannak a szülők. Felém nagy a nyomás, hogy én is üljek le velük, de szerintem nem hallják meg amit én akarok mondani, csak azt várják, hogy szórjak homokot a fejemre, ez pedig tőlem nagyon távol áll, ezért húzódozom. Azt akarják megtudni, az iskola mit tesz az ügy érdekében.
Ismét megjegyzem, hogy a fiam nem csinál sokkal extrább dolgokat, mint a többiek, de mostanra társasági esemény lett vele foglalkozni. A tanító, az igazgató próbálnak segíteni, de elakadt a folyamat. A fürdővízzel pedig kiöntjük a gyereket, aki sajnos egyre rosszabbul tűri az eseményeket. Én sajnos szintén. A feszültséget 3-5 szülő kelti, napról napra tűnnek fel olyanok, akik „eddig nem voltak érintettek, de most már tegnap óta azok” stb.
Arra a tanácsára, hogy hívjak meg gyerekeket, nem látok reményt egyelőre. Három barátja van az osztályban, mind lányok, ők jöttek eddig is, a többieket viszont távol tartják a szülők. Attól is tartok, az áprilisi szülinapján ne legyen nagy csalódás, ha kevesen jönnek el. Mi lesz ezzel a kisfiúval??
Válaszát köszönöm:
B. Krisztina

 

Kedves Krisztina!
Továbbra is csak azt tudom tanácsolni: tartson ki. Az ilyen nyílt, egyenes emberek, mint Ön, kizárólag ilyen módon tudnak eredményesek lenni – a közhiedelemmel ellentétben, nem is ritkán. Üljön le kisfiával, és beszélje meg vele: neki is ki kell tartania! Ha Ön, mint szülő, azt tapasztalja, hogy gyereke nyugtalan, ideges, rosszul alszik, nem tudja kontrollálni önmagát, végül nem tehet mást, meg kell hátrálnia, és másik iskolát kell keresnie. Mondja el azt is: a korán érő fiúk gyakran kerülnek ilyen helyzetbe, talán azért is, mert a tanítók nincsenek hozzászokva a serdülőkorhoz. Kíváncsi vagyok, mit beszéltek meg a szülők az igazgatóval, és talán mégsem ártana, ha egyszer Ön is rászánná magát egy beszélgetésre velük. Persze, csak akkor, ha eldönti: nem engedi felidegesíteni magát. Nem jó, hogy kisfia csak kislányokkal barátkozik az osztályban. Fiúk kellenének a baráti körbe, és az a benyomásom: ha Ön valamilyen módon egyezségre tudna jutni a szülőkkel, ez javítaná a gyerekek kapcsolatát is. A legfontosabb azonban, hogy kisfia folyamatosan érezze: nincs egyedül, anyukája mögötte áll. Várom levelét az újabb fejleményekről.


Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, türelem

 

Kérdés

2010. március 21  -  477.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Bár gyermekem hat éves, így nem tartozik a kamasz kategóriába, mégis nagyon örülnék, ha válaszolna kérdéseimre. Svédországban élünk, a férjem svéd. A fiaim, van egy kistestvér is, 6 és 3,5 évesek. A nagyobbik mindig is óvatos volt, szerette a dolgokat előbb megfigyelni, kitapasztalni, és csak utána vetette bele magát a játékba, a gyermekek közé. Az óvodában soha, semmilyen problémánk nem akadt. Szeptemberben kezdte az iskola-előkészítőt (itt a gyerekek 7 évesen kezdik az iskolát, előtte egy évig előkészítőbe járnak) és az első iskolából 5 hónap után ki kellett vennem. Bántották, csúfolták, és a pedagógusoktól semmilyen segítséget nem kaptunk, a gyermekem meg még a saját testvérének sem csap oda, nemhogy az osztálytársainak. Az új iskola (máshol nem kaptunk helyet) egy alapítványi Montessori iskola, és háromnyelvű, svéd, angol és francia. Otthon magyarul és svédül beszélünk, tehát most 4 nyelv ömlik rá. Kicsit zavarja, hogy nem érti az angolt és a franciát, de elmagyaráztam neki, hogy nyugodtan beszéljen a tanárokkal svédül, megértik. Ez az új iskola nyugodtabb, a pedagógusokkal is együtt lehet működni, viszont taszigálás, időnként verekedés a gyerekek között itt is előfordul. Gyermekem viszont nagyon furcsa lett, amióta ide jár, nem akar semmit csinálni. Már második éve jár úszásra (pancsolás és némi úszásoktatás) eddig nagyon szerette, most csak idétlenkedik a vízben (ha sikerül beimádkozni), hogy túl nehezek a feladatok, nem tudja megcsinálni. Karatézni is jár, ott is néha előfordult, hogy nem volt hajlandó beállni a többiek közé. Rám nem hallgat, semmit nem mesél el, csak az apjának. Nem értem, hogy miért ilyen, talán stresszeli az új iskola, túl sok neki a plusz két nyelv? Néha az az érzésem, mintha nem is hat éves lenne, hanem tizenhat....
Köszönöm előre is a segítségét.
Üdvözlettel,
Zsuzsanna

 

Kedves Zsuzsanna!
Amennyiben kicsi fia tökéletesen beszél svédül, nem hiszem, hogy a belépő két új nyelv önmagában okozója lehet a problémának. Azt gondolom, mindenekelőtt az előző iskolában szerzett rossz tapasztalatok befolyásolják őt; fél a közösségtől és az aktivitástól, kísérik az előző iskola fájdalmas emlékei. Leveléből úgy látom, kicsi fia szelíd és megfontolt, az átlagosnál érzékenyebb gyerek, és bár nem tudom pontosan, miért vált abban az iskolában a többiek csúfolódásának tárgyává, az ilyen típusú gyerekek nagyon sebezhetők, a méltánytalan sérelmek passzívakká, visszahúzódókká teszik őket kortársaik között. A Montessori egyébként – ilyen szempontból – jó választás volt, biztos, hogy a nevelők segítenek oldani a gyerek gátlásait. Azt javaslom, adjon neki időt; ne kívánjon tőle többet, mint amit teljesíteni képes, minden apró „jó jelre” figyeljen oda, és jelezze kisfiának, hogy észrevette. Biztos vagyok benne, hogy a gyerek az új környezetben feloldódik majd, és viselkedése nem fog okot adni a szülői aggodalomra.


Kulcsszó: , biztonság, érzékenység, iskola

 

Kérdés

2010. március 28.  -  475.  cikk kinyitása

Dr. Ranschburg Jenő
Tisztelt Tanár úr, Én egy nagymama vagyok, aki már egyedül felneveltem egy gyermeket és végig éltem a tinédzser gyermek idegesítő pimasz viselkedését. Bevallom volt, hogy megvertem, mert a többszöri szép szó nem használt. Most a lányom nevel tinédzser gyermeket. Most Ő került olyan helyzetbe, hogy bár mennyit kérte gyermekét, pl., hogy pakoljon össze a szobájában vagy időben jöjjön haza nem hajlandó teljesíteni, ezért 2 alkalom bántalmazta. Kérdezem, hogy ez nagy bűn-e. Úgy érzem, hogy ilyen alapon az országban az édesanyák 90%-a bűnös. Saját tapasztalatomból tudom, hogy mikor az ember megveri azt, akiért aggódik, abban a pillanatban az ember úgy érzi, hogy tehetetlen s nekem jobban fájt, hogy más megoldást nem találtam. Válaszát köszönöm.

 

Kedves Levélíró!
A serdülőkor egyik jellegzetes vonása, hogy a gyerekek egy kicsit (vagy még annál is jobban) lustákká és rendetlenekké válnak, és ezzel – talán nem is egészen véletlenül – szinte „az őrületbe kergetik” szüleiket. Pedig az Ön családja is jól mutatja: átmeneti állapotról van szó! Hiszen leánya most pontosan ugyanazt éli át, mint Ön körülbelül 25 évvel ezelőtt, és most unokája rendetlenkedik és „pimasz”, éppen úgy, mint annak idején a kislánya. A kérdésére térve: semmiképpen sem mondhatjuk, hogy egy tizenéves gyerek fizikai bántalmazása elfogadható nevelési módszer; már csak azért sem, mert az Ön véleményével ellentétben, nem nyújt megoldást: a bántalmazott serdülő legközelebb ugyanolyan lusta és szemtelen lesz, mint korábban volt. A „megoldás” abban a kölcsönös szeretetben rejlik, ami miatt a pofon szenvedést okoz az ingerült anyának, és ami miatt ugyanez a pofon nem vált ki tartós gyűlöletet a megvert gyerekből. Bántalmazni egy kamaszkorú gyereket tehát nem helyes és nem is eredményes szülői viselkedés. Ugyanakkor: nem „bűn”; ideges, kapkodó világban élünk, a szülő élete gondokkal teli, nagyon is érthető, ha esetenként a fejébe szalad a vér, amikor gyereke provokálja őt. Tudnia kell azonban, hogy idegessége, türelmetlensége mentség ugyan, de a fizikai bántalmazás a serdülőkor problémáinak megoldására nem alkalmas eszköz. Jó érzés, ha tapasztalja: a meleg, szeretetteljes kapcsolat gyermekével az ilyen esetek ellenére fennmarad, és biztosíték arra, hogy gyermeke 20-25 év múlva ugyanúgy szembe kerül majd „lusta és szemtelen” lányával vagy fiával, a tisztesség és a rend védelmében.


Kulcsszó: , bölcsöde, iskola, kamaszkor

 

Kérdés

2010. február 26.  -  455.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
10 éves fiam miatt írok Önnek, aki nagyon magányos gyerek. Ilyen volt már az óvodában is. Szeretne barátokat szerezni, de sikertelenül. És hát ő sem úgy viselkedik, hogy megkönnyítené a saját dolgát. Ő egy nagyon érzékeny és okos gyerek, de a többi gyerekkel ovis kora óta elutasító, hideg, sokszor lekezelő (ezt csak nekem fogalmazza inkább meg véleményként, hogy magát többre tartja). Próbáltam „belenyúlni” kicsit a dologba, és ha meghívtunk valakit játszani, jól érezte magát vele, de ha több gyerek jött, ő inkább kívül rekedt a társaságon. Egyre félénkebb, tétovább. Unokatestvérei, szomszéd gyerekek nincsenek sajnos. Két kisebb testvére van, akiknek semmi efféle problémája nincs, nagy a korkülönbség. A nagyfiú is mondta már, hogy szeretné, ha úgy szeretnék őt az emberek, gyerekek, mint a kicsit...
Most költözés előtt állunk, teljes környezetváltozás, iskolaváltás (nem emiatt persze), hogyan tudnék segíteni neki??? (A testvérei miatt nem aggódom, szerintem nekik ott is ugyanúgy lesznek barátaik.)
Kérem, Tanár Úr, adjon tanácsot, ajánljon könyveket e témában!
Köszönöm.

 

Kedves Levélíró!
Kétségtelen, hogy a fölényes, elutasító magatartás gyakran a félénkséget, a bátortalan szeretetvágyat leplezi. Elsőszülött gyerekeknél gyakran tapasztalunk ilyen viselkedést – a felnőtt világgal jól kijön, de a kortárskapcsolatai sikertelenek – és ha a gyerek még érzékeny is, a beilleszkedés valóban komoly probléma lehet. Leveléből úgy látom, mindent megtesz, amit ilyenkor egy szülő tehet: meghív gyerekeket az otthonába, megteremti a barátkozás feltételeit. Az igazság az, hogy vannak határok, melyeken mi, szülők, már nem léphetünk túl, nem cselekedhetünk a gyerekünk helyett. Azt javaslom, az új iskolában is ugyanazt tegye: amikor tapasztalja, hogy kisfia szimpatizál egyik-másik osztálytársával, hívja meg őket (ne többet!) otthonukba, biztosítsa a feltételeket ahhoz, hogy a gyerekek között barátság szövődjön. Nagy a valószínűsége, hogy elsőszülött kisfia sohasem lesz a társaság közepe. De tapintatos szülői segítséggel – később már anélkül is – meg fogja találni azt az egy-két barátot, akik igazán fontosak a számára, és az ilyen típusú gyerekek ennél többre – harsányságra, nyüzsgésre – nem is tartanak igényt. Nem akarom dobra verni, csak azért írom, mert kérdezte: a Szülők könyve című munkámban (Saxum, 2009) talál olyan fejezetet, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik.


Kulcsszó: , iskola, közösség, testvér

 

Kérdés

2010. február 12.  -  443.  cikk kinyitása

Kedves Tanár Úr!

Mindig örömmel olvasom a könyveit, cikkeit. Pedagógus vagyok, sokszor az olvasottakat nagyon jól tudom kamatoztatni az osztályomban. Amiért hálás is vagyok.
38 éves vagyok, van egy 15 éves lányom és egy 17 éves fiam. A férjemmel tényleg nagy szeretetben, odafigyeléssel neveljük a lurkókat. Talán túlzott majomszeretettel is. Mindig mindent megbeszélünk, és bármilyen problémával, örömmel oda is tudnak jönni hozzánk.
A fiam úszik, az édesapja az edzője. Heti 10 edzése van, ahova szeret járni, főleg, hogy nagyon tetszik saját magának. Tiszta izom. Azt gondolom,hogy ezzel nincs is semmi baj, ebben a korban talán nem gond, hogy el van saját magától „ájulva”. A gond talán az, hogy a tanulást hanyagolja. Nyegle lett, nem izgatja semmi, ha tehetné egész nap a sárkányokat kergetné a számítógépen vagy a barátnőjével lenne. Korábban 4-es, 5-ös tanuló volt. Ma már 2-es, 3-as. Novemberben is (előtte,utána is) szóltam, hogy húzzon bele mert így nem fogjuk elengedni sítáborba. Természetesen csak legyintett, nem érdekelte. Többször össze is vesztünk, sírtunk, elrohant itthonról. Hogy őt mindig csak piszkáljuk, soha nem jó, hagyjuk békén.
Felvázoltam neki, hogy az érettségivel nem ér semmit, tanulni kell még, de ezzel a szorgalommal nem fogják sehova felvenni. Erősítettem abban, hogy történelemből, földrajzból milyen ügyes, okos. Természetesen süket fülekre talált a beszélgetésem. Nagyon el vagyok keseredve,nem látom a kiutat.
Sajnos a félévi pocsék lett, az igaz, hogy decembertől belehúzott, de a ketteseit nem tudta kijavítani. Így a sítáborba nem engedjük el. A válasza, hogy akkor őt már tényleg nem fogja izgatni a tanulás. Ha tetszik, ha nem nem fog tanulni. Sokszor mondtuk, hogy magával szúr ki,de nem érdekli.
Úgy gondoltam, hogy megállapodtunk korábban, hogy a tábor feltétele a jó bizonyítvány. Többször mondtam,ha segítségre van szüksége szóljon. Most meg azt mondja, hogy nem érti a tananyagot,ami nem fedi a valóságot. Hisz napi fél óra tanulással nem is lehet megtanulni. Nem is akart.
A végén állandóan veszekedtünk, jól láttam, hogy ennyi tanulás nem vezet jó útra.
Mit csináljak hallgassak vagy folytassam a „hegyi beszédet”,nem tudom. Rossz egy szülőnek ezt látni. Nincs a kezemben semmi.
Kedves Tanár Úr,ha úgy ítéli meg,hogy valamiről még bővebben kellene írnom akkor kérem jelezze. Nagyon szépen köszönöm, már most izgatott vagyok. Az az igazság,hogy nagyon szoros a kapcsolatom a gyerekeimmel,és ezért nagyon nehéz időszakot élünk meg.

Köszönettel egy aggódó anyuka

 

Kedves Levélíró!

Ha már beígérték a gyereknek: jól tették, hogy nem engedték el a sítáborba; lehetőleg ne szerezzen olyan tapasztalatokat, hogy a szülők csak fenyegetnek, de úgysem váltják be. Más kérdés: hasznos volt-e, beválik-e ez a büntetés? Valószínűleg nem. Két dolgot javasolnék. Az egyik: keressenek egy fiatal, „belevaló” tanárt, vagy egyetemistát, aki segít fiuk felzárkóztatásában! Nagyon elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy a gyerek – miután elhanyagolta a tanulást – néhány tárgyból valóban nem tudja már követni az órákat, és hiába próbál tanulni, elveszettnek érzi magát. A másik: lépjen be a képbe az apu „szakterülete”, azaz a gyerek úszósportban való részvétele váljék egy bizonyos tanulmányi szint tartásának függvényévé. Ezzel a bonyolult mondattal valami olyasmit szeretnék javasolni, hogy a tanulás elhanyagolása az edzések – a versenyeken való részvételek – számának csökkenését vonja maga után, és fordítva. Higgye el, a 17 éves gyerek még képtelen átérezni saját felelősségét a jövőt illetően: imád úszni, élvezi „férfiasságát”, szeret számítógépezni – úgy érzi, mindez szépen kitölti az idejét, a jövő – amiről a szülők „prédikálnak” – csak fikció, tulajdonképpen nem is létezik. Egy-két év alatt a gyerek túllép ezen az átmeneti perióduson, Önöknek csak arra kell vigyázniuk, hogy ebben a „felelőtlen korszakban” ne történjék semmi jóvátehetetlen. Nem a gyerek karakterével, jellemével, képességeivel van baj, csupán – szerintem nem elfogadható, de nagyon is érthető módon - most a fejébe szállt egy kicsit a dicsőség – amiért egyébként korábban keményen megdolgozott.


Kulcsszó: , büntetés, iskola, szigorúság

 

Kérdés

2010. február 15.  -  442.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!

A fiam 9 és fél éves, harmadikos. Nagyon magas, a kortársaihoz képest átlagban egy fejjel magasabb, és erős gyerek is. Hétköznapi iskolába jár, ami közel van hozzánk, sportolási lehetőségekkel. Egyedül nevelem 3 éves kora óta, az apukájával normalizálódott a viszony, a gyerek jár hozzá és számíthat rá. Az életünk rendezett, saját lakásunk van, jó munkahelyem, síelni, nyaralni járunk, mindent egyedül teremtek meg ehhez. Színházba, moziba, koncertre járunk alkalomadtán, a mai napig mesélek neki, az iskolai életben ha kell, részt veszek. Mindehhez persze kell egy olyan fiú, mint ő, aki okos, megbízható és önálló. Az idén egyedül jár haza az iskolából, edzésekre viszem, és néha már egyedül is marad egy-egy órára itthon, boltba jár stb. Nehézség, hogy kamaszodás jeleit mutatja, néha vonogatja a vállát és szemtelen, és az iskolában is mindenről véleménye van, de jól vagyunk.
Gondunk az iskola. Három év alatt annyit foglalkoztam az iskolával, mint amennyit a munkámmal kellett volna. Elsőtől kezdve valamiféle ellenállás veszi körül a fiamat. Mindig van valami probléma, pl., hogy hátráltatja a tanulást a beszólásaival, hogy indokolatlanul agresszív, kiegyensúlyozatlan. Ezt a tanító néni mondja, én magam itthon nem tapasztalom, és mára eljutottunk oda, hogy ha pl. síelünk, az osztálytárs apja megjegyzi : „Nincs is semmi gond ezzel a kisfiúval!”. Ki mondta, hogy van? Szóval, valahogy eljutottunk oda, hogy a szülőkben is az él, hogy vele gond van, és ez nyilván nehezíti a baráti kapcsolatait. A tanító néni azt is kifogásolja, hogy ő magas, és ha valakinek csak visszaüt, az a másiknak jobban fáj, mint neki a kezdés. Ezért mindig ő kapott minden konfliktus után feketepontot. Olyan problémákkal mentem be, mint pl., megvert valakit, mert az összetépte a rajzát, vagy lehülyézett egy kisfiút, aki zokogva ment haza ettől (a fiam szerint kiverte a mű hisztit, amire ugrott a tanító és az anyuka, kérdés nekem itt is, honnan tudja az a gyerek, hogy a fiammal kapcsolatban lehet hisztizni). A tanító szerint volt egy névtelen felmérés is az osztályban, amikor két osztálytársa őt jelölte meg, mint akitől félnek. A fiamnak az egyik kislány nevetve mesélte, hogy ő volt az egyik- vele például kimondottan jóban van. Voltunk már az igazgatóhelyettesnél, mert a délutános tanító jegyzőkönyvet vetetett fel arról, hogy nem vállalja a többiek biztonságáért a felelősséget, ha a fiam ott van. Konkrétumot nem tudott mondani, mi történt. A tanító szerint olykor indokolatlanul is odacsap valakinek, másnap meg egy kisangyal. Az igazgatóhelyettes azt találta ki, hogy menjen le egy héten egyszer a könyvtárba egyedül tanulni. A fiam ennek nem örült, azt kérdezte, miért pont ő menjen. De jár azóta is, csinálja a dolgát. Egyébként jeles tanuló, a dolgozatai 90-100 százalékosak, azt kell mondanom, különösebb megerőltetés nélkül. Két edzésre jár, ettől persze néha hulla fáradt, de azért élvezi. Minden este 8-kor alszik, reggelizik stb.
Tény, hogy megverte azt, aki megdobta jeges hógolyóval. Az osztálytársai is lelkesen tolják előtérbe, ha meg kell őket védeni, aztán persze kihátrálnak, ha balhé van. Ő meg lelkesen segít mindenkinek. De ezeket más kategóriába sorolom, mint az előbbieket. Tény az is, hogy olykor olyan, mint egy 12 éves, pl. politikáról beszélget, máskor pedig bújik, mint egy ovis. Eddig mind a magasságát, mind a beszólogatásait tudták kezelni a közösségeiben, az iskolában most nem. A helyzet eszkalálódott, mert a múltkori szülőin nem voltam ott, és a lehülyézett kisfiú anyukája felállt, hogy a fiam terrorizálja az osztályt. Erre többen felálltak, hogy igen, az ő kislányukat pl. megdobta labdával ( tudok róla, a tanító szerint is véletlenül), stb. stb. Ebből kerekedett egy össznépi fröcsögés, hogy biztosan a válásunk miatt ilyen a gyerek, hogy gyámhatóság kellene, mert egyedül szokott itthon lenni, hogy pszichológushoz kéne vinni, hogy nem rombolhatja a közösséget, hogy én megvédtem bizonyos helyzetekben, egészen addig, hogy nem lehet tudni én kit ismerek stb. Egy szülő állt fel, a szomszédunk, hogy undorító egy kisgyerekről így beszélni, és ő ismeri a gyereket, okos, megbízható, kedves fiú. Miután nem voltam ott, a tanító állítólag jegyzőkönyvet vett fel az elhangzottakról, és megkért mindenkit, hogy nekem ne beszéljenek erről, amíg meg nem kapom. Pár nap múlva a gyerek kétségbeesetten jött haza, hogy mirólunk volt szó szülőin, a gyerekektől tudja. Ez után felhívtam a szomszédos anyukát, ő mesélte el a történteket. Nagyon mérges voltam, legszívesebben mindeknek beolvastam volna, hogy én mit gondolok az ő életükről, hogy szerintem oda kell pszichológus, ahol egy tíz évest nem lehet egyedül otthon hagyni egy órára stb., de mostanáig nem csináltam semmit- egy hét telt el kb. Ráadásul jogilag is aggályosnak gondolom, hogy egy kisgyerekről a szülője jelenléte nélkül beszéljenek- olyanok, akiknek a gyereke késsel-villával sem tud enni ennyi idősen. A helyzethez az is vezethetett, hogy én kerülöm az iskolát, ha nem muszáj, nem megyek be, míg a szülők ott ácsorognak minden nap, hazaszállítgatják a tanító nénit, felhívogatják stb. Sok a ráérő anyuk, nekem meg dolgoznom kell, és egyszer már jártam iskolába, nem csinálom meg a gyerekem helyett ba feladatait. Ettől viszont kialakulhatnak olyan helyzetek is, hogy ha a gyerekem valami rosszat csinál, akkor odaállítják a másik gyerek szülője elé magyarázkodni. mert ő ott van minden délután, én meg nem.
Úgy éreztem, elárultak minket a szülők és a tanító. Ha én ott vagyok, senki gyerekét nem hozzák ilyen helyzetbe, az biztos, mert azt gondolom, vétkesek közt cinkos, aki néma. Ez a történet egyik része, majd túl leszek rajta. A fontosabb, hogy mit tegyek a fiam érdekében? Csináljak balhét? Győzködjem azt a tanítót, aki nem védte meg hivatalból a gyereket? Kezdjek 30 szülővel háborút vagy jópofizást? Menjek az igazgatóhoz? Hogy tudna megváltozni a gyerekem pozicionálása? Az a baj, ha elkezdem mondani, hogy a gyerekem ártatlan, jönni fognak a tanítók a sztorikkal, az előző jegyzőkönyvvel stb. pedig szerintem az a gond, hogy a gyereket frusztrálja az iskola valamiért, amit ennyi idő után a tanító sem tud kezelni- pedig ők gerjesztették ezt a helyzetet. A tanító gyenge kezű, a szülők felhívogatják hétvégén is, hogy ki bántotta az ő gyereküket, állítólag most is ő bíztatta a szülőt, hogy álljon fel az értekezleten- bár ezt nem tudom biztosan. Soha senkinek nem mondja, hogy állítsa le magát. A fiam szerint aki elsírja magát, annak van igaza, de ha ő reklamál, az a válasz, hogy neki az nem fájhat annyira. És szerinte direkt sírni ciki.
A fiam jövőre negyedikes lesz, szereti a társait és utálja az iskolát. Utána elvihetem már nyolc osztályos gimibe, bár az eredeti tervem az volt, hogy hatodik után változtatunk az iskolán. Most nem szeretném elvinni, de azt sem akarom, hogy végletekig frusztrálja az iskola. Nincs is nagyon hová, mindenhol sokan vannak, itt körzetes, magániskolát nem engedhetek meg magamnak.

Megtisztelne, ha segítene, teljesen tanácstalan vagyok.
Köszönettel:
B. Krisztina

 

Kedves Krisztina!

Lassan fél napja ülök a levele felett, várom, hogy „megszálljon az ihlet”, de úgy látszik, hiába. Így azután leírom - minden rostálás nélkül – ami eszembe jutott. Nagyon tetszik a levele stílusa: úgy gondolom, autonóm, nyílt, világosan gondolkodó ember fogalmazta – nem rossz, ha egy gyereknek ilyen anyukája van – aki problémájára nyílt, őszinte, kertelés nélküli választ vár. Nos, tapasztalataim szerint a gyerekek nem viselkednek egyformán otthon és az iskolában: az a tény, hogy kisfia otthon önálló, udvarias és „jól nevelt”, még nem zárja ki, hogy az iskolában „zsarnok” legyen, olyan gyerek, aki gyakran visszaél testmagasságából és koraérettségéből származó „hatalmával” a társai felett. Kisfia ugyanis több okból elhagyatottnak érezheti magát az iskolában. Levele arra utal, hogy a szülők között sok a „ráérő” anyuka, akik ott nyüzsögnek a tanító néni körül, kisfia viszont elvált szülők gyermeke, akinek anyukája ráadásul nem szereti az ilyen típusú „nyüzsgést”, vagyis nem nagyon ér rá, és nem is nagyon szívesen jár be az iskolába. Kisfia tehát egy kicsit „védtelen” a sok szülői árnyékban mozgó gyerek között – ugyanakkor a sors megadta neki a kompenzációs lehetőséget: érettebb, nagyobb, erősebb társainál, ami lehetőséget kínál a „hatalom” villogtatására. Igazságot tesz, érezteti fölényét, nem utolsósorban azért is, mert társai előtt tekintélye van, és sokszor ők maguk fordulnak hozzá segítségért. Azt sejtem, ez a gyerek érzi: neki kevesebb jutott a felnőtt világ óvó, dédelgető védelmezéséből, és neki önmagának kell helytállnia önmagáért. A félreértések elkerülése végett: bizonyos határig nagyon helyes, ha egy gyerek ilyesmit érez, de ott, abban az osztályban, ahol a többiek felett ott lebeg a szülői védelem ernyője, kisfiában ez a tapasztalat indulatokat ébreszt, és arra készteti, hogy éreztesse hatalmát a többieken. Mindennek a tükörképe zajlik az osztálytársakban – és szüleikben. Ráéreznek a gyerek kívülállóságára, automatikusan frontot képeznek vele szemben, és – talán maguk sem veszik észre – egyszercsak minden kellemetlenségért őt okolják, minden bajért őt teszik felelőssé. (A pszichológiában ezt a jelenséget bűnbakképzésnek nevezik.) Bevallom, nekem tetszik, hogy a fiatal tanítónő ösztönösen kiáll a gyengébbek mellett – nagyon sok mai pedagógusnál hiányolom ezt az attitűdöt. Ugyanakkor igaz, hogy tapasztalatlansága okán, így eszközévé válhat annak a folyamatnak, melynek során osztályának egyik tanulóját – többnyire ártatlanul – bűnbakká kiáltják ki. Nem fárasztom tovább, az „elemzésnek” véget vetek. De mit tegyünk? Azt javaslom, gyűjtsön erőt, és üljön le egy félórára a pedagógussal. Ne éreztesse vele, hogy sértődött, ne is mentegesse kisfiát. Stratégiát beszéljen meg a nevelővel, olyat, amelyben kisfia érezheti saját fontosságát és értékét. Például ő legyen az, aki vigyáz a békére és a nyugalomra az osztályban, amikor a tanító néni éppen nem ér rá, ő legyen az, aki aktuális tennivalókban segít a pedagógusnak, és a tanító néni éreztesse a gyerekkel, hogy ezt a tevékenységét elismeri és honorálja. Ha a tanító néni hajlik egy ilyen stratégia követésére, természetesen a gyereknek nem szabad tudomást szereznie az „összeesküvésről”! Ezen túlmenően: alkalmanként tegye lehetővé, hogy kisfia meghívja két-három osztálytársát – persze, szüleivel együtt – otthonába, ahol ők is, a szülők is megismerhetnék a gyerek „igazi” természetét, és kialakulhatna egy-két barátság is kisfia és osztálytársai között.


Kulcsszó: , erőszak, iskola, közösség

 

Kérdés

2010. február 15.  -  441.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!

A 15 éves fiammal kapcsolatban szeretném a segítségét kérni. Az a probléma Vele, hogy egyáltalán/!/ nem tanul, csak a számítógépes játékok érdeklik. Most 9.-es egy informatikai szakközépiskolában. Ha a leckéről v.a tanulnivalóról kérdezem, az a válasza, h.nincs. A félévi bizonyítványa: matek 2, a többi 3-sa 4-es, a jóból van több.

Nem sportol, olvasni csak akkor olvas, ha nem szám.gépezhet, igazából a lövöldözős játék érdekli csak. Próbálom hétvégente közös programokra/ kirándulás, mozi, múzeum/ elhívni, de nagyon nem akaródzik neki.
Tanév elején abban állapodunk meg, hogy ha jó jegyeket hoz, szabadidejében gépezhet, de ez sajnos a félévi jegyeket látva, nem jött be. Pillanatnyilag hét közben nincs játék, csak hétvégén, de így sem tanul, inkább olvas, ami nem lenne baj, azon viszont bealszik, így délutánonként 2-3 órát pihen, este viszont nem álmos. Higiéniai gondok is vannak mostanság /fogmosás/ és miután Ő fekszik le legkésőbb, reggel is egyedül indul a suliba, még csak melléállni sem tudok, hogy csinálja.
Különben nagyon szeret bennünket, ezt itthon ki is mutatja, mondja is. Sokat mesél az iskoláról, az osztálytársairól tanárairól. Itt az új iskolában még igazi barátja nincs, de sokakkal haverkodik. /A régi iskolából nem jött más gyerek ide/.
Kérem, adjon tanácsot, hogy vehetném rá arra, hogy tanuljon!
A közös programokat a családdal erőltessem, vagy hagyjam békén? /testvére nincs./
Várom válaszát!

Üdvözlettel: Cs. Irén

 

Kedves Irén!

A lustaság és a higiéné elhanyagolása jellegzetes serdülőkori probléma. Jól tette, hogy redukálta a számítógép mellett eltölthető időt, és ha ez ilyen simán, „ütközések nélkül” sikerült, higgye el, nem lehet komoly baj. Nagyon sok családban komoly harc dúl a számítógép-használat körül, és ha a gyerek szó nélkül tudomásul veszi az elvonást, ez azt mutatja – még akkor is, ha el-elalszik a könyv mellett – hogy a szülő hatékony, és a családi normák jól működnek. Mi lenne, ha a gyerek édesapja is bekapcsolódna a probléma kezelésébe? Mondjuk, beírathatná valamilyen sportra a fiát, és kezdetben – nehogy már az elején elakadjon a dolog –maga vinné az edzésre őt. A matek kettes nem öröm, de egyébként – az új iskolában – a jegyek nem adnak okot különösebb aggodalomra – lesznek azok még jobbak is. Azt javaslom, a közös családi programokat egy kicsit szüneteltesse – vagy csökkentse a számukat – hiszen fia éppen abban az életkorban van, amikor a gyerekek egyszerűen „utálják” az ilyesmit.


Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, számítógép

 

Kérdés

2009. december 29.  -  420.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Kislányom 7 éves múlt, első osztályos. Okos, érdeklődő kislány. Családi körülményeink rendezettek, egy nővére is van. Problémánk a következő, ami azt hiszem talán nem mindennapos eset.
Kb. 2 évvel ezelőtt, amikor még nagycsoportos volt az óvodában, egy napon néhány kisgyermek, köztük kislányom is, valamiféle mérgező magot, bogyót ettek az óvoda udvarán. Még akkor kiderült a dolog, az óvónő és a gyermekorvos azonnal a Heim Pál Gyermekkórház Toxikológiai Osztályára utalta a 6 gyermeket, akik érintettek voltak. Gyomormosást végeztek nagyon kíméletlen módon,a székhez szíjazva, a mi jelenlétünk nélkül. Kislányom fájdalmában bepisilt, remegett a beavatkozás után. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy bármilyen következménye, utóhatása lehet majd ennek az eseménynek.
Kislányomnak sajnos azóta sem sikerült feldolgoznia az akkor történteket. Ha nagy ritkán orvoshoz kell mennünk, iszonyú szorongás, hisztériás roham tör rá, remegéssel.
Férfi orvos esetében fokozódik a dolog, ugyanis a gyomormosást férfi végezte nála. Jelenleg ott tartunk, hogy ha véletlenül egy apró-cseprő dolog miatt (pl. télen előjön a bőrszárazság, ekcéma-szerű bőrprobléma), krémet kellett volna feliratnunk a gyermekorvossal, és egyszerűen nem volt hajlandó eljönni, bebújt a sarokba, és újra ugyanazok az események játszódnak le, sírás, félelem. Bárhogyan kérlelem őt, nem hajlandó együttműködni, ha pedig erőszakkal vinnénk el az orvoshoz, talán el is ájulna, annyira félne.
Amikor első osztályos lett, a tanító néni tájékoztatott, hogy a kislány 10 percenként megy a vécére. Szeptember óta picit javult a helyzet, de megfigyeltem, hogyha bárhová indulunk, előtte kétszer-háromszor is elmegy a vécére, és kérdezgeti, hogy lehet-e ott pisilni ahová megyünk. Szerintem ez is szorongásra utal. Gondoltam rá, hogy esetleg felkeresünk egy kineziológust, talán tudna segíteni abban, hogyan dolgozza fel ezt a negatív élményt a kislányom. Férjem szerint idővel kinövi, elfelejti ezt a történetet. És addig?
Ön szerint mi lenne a megoldás ebben az esetben? Nagy örömömre szolgálna, ha segítséget nyújtana, mert én tudom és érzem, hogy az ő esetében nem egyszerű szokványos hiszti az orvoshoz indulás.
Nagy tisztelője: L. Krisztina

 

Kedves Krisztina!
Férjének tulajdonképpen igaza van – de Önnek is: ha valaki segíteni tud azzal, hogy felgyorsítja a kellemetlen élmény feldolgozásának folyamatát, ez nagyon hasznos lehetne. Nem tudom, hogy a kineziológus pontosan hogyan csinálja ezt, de egy kis pszichológiai segítség mindenképpen hasznos lehet.


Kulcsszó: , betegség, félelem, iskola

 

Kérdés

2009. december 13.  -  413.  cikk kinyitása

Tisztelt tanárúr!

7 éves gyermekemmel kapcsolatos nevelési gondomban szeretnék Öntől tanácsot kérni.

2,5 évesen kezdett közösségbe járni. Nyílt barátságos kisgyermekként, beszoktatási gondoktól mentesen. Egyetlen egyszer sem sírt, mosolyogva, vidáman fogadott.

Az óvoda is hasonlóan szépen kezdődött.
Nagycsoportos óvodás korában azonban néhányszor megemlítették az óvónők, hogy túlságosan irígy és uralkodó, ezért nem szívesen játszanak vele a gyerekek. Ellenben én valahányszor mentem érte, mindig térsaságban volt.
Mivel gyakran mesélt arról, hogy más gyerekekkel játszott, nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. Illetve nem tudtam mit kellene tennem vagy mondanom...

Most 7 éves a kicsikém, idén kezdte az iskolát és a helyzet ugyanaz. Nincs barátja, mostanra viszont már ő is érti, felfogja, hogy mindig egyedül van és nagyon szomorú emiatt.
Előre is köszönöm válaszát!
További szép napot!

Üdv: Évi

 

Kedves Évi!
Higgye el nekem – bármit mondtak is az óvónők – a gyerek irigysége nem lehetett – és nem lehet – oka kicsi lánya magányosságának. Tapasztalataim szerint inkább a nagyon érzékeny, sérülékeny, megbántódásra hajlamos gyerekek maradnak egyedül, akik ráadásul vissza is húzódnak a zajos, lármás társaság elől. Ezért azt javaslom, próbáljon egy-egy kislányt meghívni időnként a lakásukra – például szülinap, vagy névnap alkalmából – vagyis igyekezzen lehetővé tenni, hogy kicsi lánya elmélyülten és felszabadultan játszhasson egy-egy gyerekkel. Ha szerencsénk van, így ki tud alakulni néhány jó barátság, ami már az otthonon kívül (például az iskolában) is érvényesül, és ez kislánya számára már elég is ahhoz, hogy ne érezze többé mellőzöttnek, vagy éppen kitaszítottnak magát.


Kulcsszó: , iskola, közösség, szorongás

 

Kérdés

2009. december 13.  -  412.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Két kérdésem van:
az egyik, a 7 éves keresztfiammal kapcsolatos: előállt a kéréssel, hogy szeretne mobiltelefont, hjisz az osztályból már mindenkinek van, Ön szerint mi a helyes? Az én meglátásom szerint, ha nem kap, az osztálytársak gúnyolják, viszont nem látom hasznosságát ilyen korban, hogy telefonozzanak a szülőkkel, hiszen délután úgyis találkoznak... Ráadásul könnyű egy gyerektől elvenni a tulajdonát, még ha nem a legdrágább készülék is van nála. Mégis nehéz eldönteni, mi a jobb... Szükséges beállni a sorba a nyugalom kedvéért? Ön milyen kortól ajánlja használatát biztonsággal?
A másik: 10 hós kisfiam éjszakai ébredéseit okozhatja a mozgásfejlődés a szeparációs szorongáson kívül? 6,5 hósan felállt, most próbálgatja a kapaszkodás nélkül állást és próbál elindulni. Éjszaka, ha felébred, szopizik, máskor visszaaludt és kb. két óra múlva ébredt újra, de most max. fél óra volt, amit nyugodtan aludt... Hiába volt mellettem az ágyban,ott is tornázott félálomban, majd sírásra fakadt és csak a ringatás nyugtatta meg, tehát nem elág, ha egy ágyban alszunk.
Amúgy nappal sokat hordozom magamon, amennyit igényli, ez egyre kevesebb, néha több idő, de mindent együtt csinálunk, és még igény szerint szopizik is. Nem cumizik, ujját is csak minimálisan szopja. Kiegyensúlyozott, boldog baba, nem látszik rajta, hogy fáradt lenne az ilyen éjszakák miatt, csak én bírom nehezen fizikailag most már egy kicsit,de természetesen kitartok... Nappal 3 alkalommal alszik fél órát.
Kb. meddig szokott tartani ez az időszak és mitól függ a hossza?

Köszönettel: Nóri

 

Kedves Nóri!
A mobiltelefon használatának – és birtoklásának - nincsenek életkori kritériumai. Vannak gyerekek, akikre már kisiskolás korukban rá lehet bízni egy készüléket, vannak, akikre még serdülőkorukban sem. Természetesen abban is igaza van, hogy könnyen elvehetik tőle a készüléket, bár ha az osztályban már mindenkinek van, miért pont ő lenne az áldozat? Amennyiben a gyerek nagyon vágyik rá, és tud bánni vele – a mértéletesség fogalmát is ismeri – és a költség nem jelent a család számára megerőltetést, én a helyükben megkockáztatnám. Örömet okozni jó, ráadásul az is kiderül: tud-e a gyerek vigyázni rá, és felelősséggel bánni vele.
Sajnos, sok baba akad, aki általában veleszületett jellemzők miatt – rossz alvó. Tudom, hogy ez a szülő számára nehéz és kimerítő időszak, de az a tapasztalatom, ha „kitart” – vagyis felveszi gyermekét, ringatja, sétál vele, és biztosítja a nyugalmat adó testi kontaktust – legkésőbb két és fél, hároméves korra a gyerek békésen átalussza az éjszakát, és vidám, harmonikus, jól kezelhető gyermekké válik.


Kulcsszó: , alvás, biztonság, iskola

 

Kérdés

2009. november 23.  -  391.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Ranschburt Jenő!

Az én fiam már 16 éves, és úgy veszem észre, hogy nincs igazán barátja, nem találja fel magát a társai között. Nem ő a „menő” a csapatban és igazán nincs is társasága. Otthon nézi a tv-t, psp-zik, az interneten keresztül sem msn-ezik, ahogy a többiek, könyvet nem olvas. Emellett nagyon ragaszkodó, igényli, hogy megöleljem, esténként beszélgetünk, tetszenek neki a lányok, de kezdeményezni nem mer igazán. Az iskolában 3-4-es tanuló, nem szorgalmas. A családunk úgy gondolom kiegyensúlyozott, a férjemmel jó a kapcsolatunk, van egy huga is, aki a társaság középpontja, cserfes, eljárkál már 13 évesen a barátaival. Mit tehetnék? Vagy ez normális? Tudom sokan panaszkodnak, hogy eljárkál a gyerekük, nekem meg az a gondom, hogy nem? Fontos lenne neki - szerintem, hogy kipróbálja magát a társak között. Mit tehetnék, szeretem őt és féltem is. Sokat nőtt, magas fiú, vékony testalkatú, talán a magassága is feszélyezi (192 cm)? Olyan tehetetlennek érzem magam. Köszönöm válaszát!

 

Kedves Levélíró!

Sajnos, ebben a kérdéskörben mi, szülők, már tehetetlenek vagyunk. Ne mondja, és ne mutassa, hogy aggódik „kisfiáért” – a 192 cm. Ma már nem lehet komoly akadály – biztos vagyok benne, hogy rövidesen megoldódik a dolog. Vannak kevésbé barátkozó, visszahúzódóbb típusú fiatalok, akik nem azt a zajos életet élik, mint a többiek, de nem szenvednek miatta; nekik így a megfelelő. Talán mondanom sem kell, végül mindegyik megtalálja a párját.


Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, tanulás

 

Kérdés

2009. november 26.  -  386.  cikk kinyitása

Kedves Tanár Úr,

Kislányommal kapcsolatban szeretnek néhány dolgot kérdezni. Decemberben lesz 7 éves, idén kezdte az első osztályt egy hagyományos iskolában, több helyen jártunk, de végül ő választotta, azaz a tanítónőt.

Problémás terhesség után született, de egészségesen, azaz enyhe hipotoniaval, amit 1-2 hónapig gyógytornával kezeltek.

Kicsi korában néhány dolog tűnt fel csak nekem.
1. - síros volt eleinte napközben, nem has fájós, talán csak nehezen alkalmazkodott a kinti léthez, viszont éjjelent 2 hetes korától aludt 10-12 órát egyfolytában, visszaesések nélkül, az akkor inkább kicsit szokatlan volt, mint kellemes.
- rajtunk (szulein) kivul mindenkivel bizalmatlan volt, mar 2-3 hetesen is sírt, ha más vette a kezébe, azóta is csak anyukámmal (s a baratnoivel) viselkedik úgy, mint velunk, bar társasági eletet élünk, szereti a porgest, a társaságot.
- a mindennapi szokásokban problémamentes volt, jól evett, jól aludt, onalloan aludt el mindig, gyorsan/szinte átmenet nelkul lett szobatiszta, nem rohangált sosem el mellolunk.
- de ennek a másik oldala is megvolt: nemcsak hogy nem rohangált el mellolunk, de mindig velunk akart lenni, s úgy, hogy aktívan foglalkoztatjuk, sosem játszott egyedul, nem is javasolt játékokat, tolunk várta, s a mai napig így van, ritka pillanat, hogy elvonul.
onallosodas téren se magatol tett lépeseket, sosem hallottuk tole 1.5-2 eves kor után, hogy „en, egyedul”, mindent tolunk vart, de ha úgy ereztuk, h. mar érett rá (onallo eves, ivás, szobatisztaság) stb., akkor gond nelkul áttért, de a mai napig szereti, ha kiszolgáljuk, s pl. az orrát és a feneket egyáltalán nem hajlandó maga torolni (sok mindent kipróbáltunk ennek érdekében), bar ehhez biztos hozzájárul a saját (s mások) betegsegeitol való szorongása, kis fóbiája is.
- úgy tunik ez az onallosodasi vagy hiánya okozhatta azt is, hogy nagyon nem tud leválni rólunk. két kulonbozo ember, ha velunk van, vagy ha nelkulunk kozossegben. otthon uralkodó, az egész lakást betolto, állandó figyelmet kivanó, néha verbálisan és fizikailag is agresszív, foleg, ha fel akarja hívna magara a figyelmet.
kozossegben (iskola, óvoda, szulinapok az ovis társainál stb.), tehát ahol nem vagyunk vele, ott visszahuzodo, felenk, bizonytalan, szorongo, halkszavu egy eleg eros teljesitmenyszorongassal, pedig meg igazi teljesítmény elé nem is volt állítva, de mar oviban sem merte mondani, amit tud, ha kozosen beszélgettek bizonyos temakrol, de ha az ovonovel kettesben, vagy egy-egy baratjaval kettesben beszelgetett, akkor csevegos.
-viselkedeszavarai is vannak az emberekkel valo kontaktusban, tuskesen, szurosan viselkedik, ha kezdemenyeznek vele, fokent felnottek. ha puszit kernek, ha kerdeznek valamit (ismeretlenek vagy akar rokonok),ha megjegyeznek rola vmit, ha meg feloldodik, akkor tulsagosan letamadja az illetot (pl. vendegeket nalunk), neha zavaraban oda is csap. ajandekot nem tud masoktol elfogadni (csak bizalmi szemelyektol), elhuzodik, undok arcot vag, lathatoan szorong, nem tudja, aztan odasugja nekem, hogy kerjem el en. utana mar szepen megkoszoni. bocsanatot kerni sem tud, agressziv lesz a szituacioban. s tudja magarol, sirva, szorongva mondja:h. \”azert nem emgy oda bocsanatot kerni, mert akkor hatha kinyujtom a nyelvem, vagy csunyat mondok\”.
-ismerosok/rokonok okos kislanynak tartjak, ha velunk van es hajlando szoba elegyedni, akkor tenyleg csevegos, ertelmes. beszedtanulassal nem volt gond, 2 evesen mondatokban beszelt.en inkabb atlagosnak tartom, bar mindig felfigyeltem egy-egy furcsasagara, ami aggasztott (tipikus anyakent). azaz amirol azt gondoltam, majd tanulasi nehezsegeket okoz:
1. jartunk zenebolcsiben, s ugyan elobb-utobb megtanulta a mondokakat, de pl. tempoban soha nem tudta kovetni azokat, ha kozosen enekeltuk, mai napig se nagyon.
2. mindig (most is) voltak olyan szavak az eleteben, amit egyszeruen nem tudott megjegyezni (vidampark pl.)evekig. a nevekkel is mindig hadilabon allt.(tegnap eppen a 12 honapot kellett itthon gyakorlonunk, mindenfele jatekkal kiprobaltuk, de mindig csak es kizarolag ugyanazokat a hibakat kovette el), nehezen memorizal olyasmit, ami felsorolas, vagy nem elmenyhez kotheto.
(amugy a sajat elmenyeken alapulo memoriaja kituno: mikor mi tortent vele, kitol mit kapott stb.)
3. gyerekfilemknel, hosszabb meseknel gyakran osszezavarodott a szereplokben, szereplo-nev azonositasban, vagy hogy eppen kivel mi tortent par perccel, vagy par mondattal azelott. s a humoros reszeket se fogta gyakran.

stb.
szoval nekem ugy tunt, lasabb egy picit a gondolkodasa, s bizonyos kotesek nehezen jonnek letre.
az ovonok is azt mondtak, h. nem tudnak olyan teruletet emliteni, amiben kiemelkedo lenne, de barhol megallja a helyet, csak a bizonytalansaga es szorongasa (ami itthon ugye ismeretlen) akadalyozza.

az iskolaban is 1 honap utan a differencialas miatt, hatra ultettek, az onalloan dolgozni tudo,jobb kepessegu tanulok koze, bar a hangfelismeresben komoly gondja voltak (pl. eleinte egy az egyben figyelmen kivul hagyta a maganhagzokat...a \\\\\\\”kép\\\\\\\” szo az szerinte k, p hangokbol all, hosszabb szavaknal meg csak a hangsulyosabb hangokat emlitette, vagy csak az elso es utolso betut. egy ideig nehez volt ezt attorni, de egy jatekos formaban sokat \\\\\\\”gyakoroltunk\\\\\\\” itthon, s latvanyos javulas kovetkezett be, a tanitono szerint is mostanra, viszont ha onmaganak kell dolgozni, iskolaban,, a fuzetbe ilyen tipusu feladatot, akkor meg mindig ront olyanokat, amit itthon mar nekem gondolkodas nelkul jol mond, mintha az i az ottani szorongasa nem engedne jol gondolkodni.
most mar kicsit elorebb ultette a tanitono, de o is csak azt tudja mondani, hogy (hangfelismeresen kivul) szerinte minden teruleten megfelelo, de mivel a szorongasa miatt halkan beszel, s tenyleg kicsit lasabb, s a bizonytalansaga miatt hajlamos a feladatoknal a szomszedjat figyelni ahelyett, hogy elkezdene gondolkodni, ezert ultette kicsit elorebb.
kerdesem (a talan tul hosszu felvezetes utan, elnezest kerek erte!!!):
- okozhatnak-e az altalam megfigyelt gondok a kesobbiekben tanulasi problemakat?
-erdemes-e valamilyen teren fejleszteni a kislanyomat? leteznek-e erre fejlesztesek? fejlesztesi technikak?
- milyen lehetoseg(ein)k vannak a szorongasainak/bizonytalansaganak csokkentesere?

koszonom figyelmet
boral

 

Kedves Bora!
Az a benyomásom, hogy – természetesen tudatos szándékán kívül – túl erősen köti magához kislányát. Nyilvánvalóan azt szeretné, hogy önállóbb, öntudatosabb és határozottabb legyen az otthonán kívül is, ugyanakkor elfogadja, hogy a gyerek hétévesen nem törli meg a popsiját, nem fújja ki az orrát egyedül egyedül, amit véleményem szerint gyorsan és egyértelműen meg kellene oldani. Attól tartok, egy kicsit túlságosan is aggodalmaskodó, mintegy automatikusan keresi a „hibákat” gyermekében, melyeket nyilvánvalóan következetesen javítani akar. Kislánya ebben a függőségi kapcsoltban jól érzi magát, de ha magára marad, elbizonytalanodik. Azt javaslom, ne engedje, hogy kicsi lánya úgy érezze: ha hibázik, anyukája „nyelvet nyújt rá!” Természetesen foglalkozzék vele, de éreztesse: szeretetének nem feltétele a jó teljesítmény: az Ön számára ez a gyerek úgy tökéletes, ahogy van! Ne javítson mindent, amit egyedül csinál, és ne felejtse el megdicsérni, amikor valami jól sikerül. Biztos, hogy a gyerek sokat fog oldódni, és ki fog alakulni valamilyen megközelítő egyensúly az otthoni és az otthonon kívüli viselkedése között. Ami a memóriát illeti: vannak emberek, akiknek a szekvenciális tanulás – amikor sorokat, sorrendeket kell elsajátítaniuk – nehezebben megy az átlagosnál – és ezért pl. az Árpádház uralkodóival sokat kínlódnak a történelem órákon – mindez azonban bőségesen belefér a „normális egyéni különbségek” fogalomkörébe. Speciális fejlesztési technikát nem ismerek – a gyakorlaton kívül, amiben az iskola hagyományosan jeleskedik.


Kulcsszó: , iskola, szorongás, tanulás

 

Kérdés

2009. október 9.  -  332.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Ranschburg Jenő!

Egy igen súlyos problémában szeretném a segítségét kérni. 16 éves kamasz fiam szélsőséges és agresszív viselkedése teljesen megkeseríti az egész család életét. Jártunk már vele nevelési tanácsadóban, ahol javasolták, hogy bár nem olyan nagy horderejű a probléma, mindenképen keressünk fel egy pszichiátert családterápia céljából. Elmentünk a Vadaskert Ambulanciára, ahol azt a választ kaptuk, hogy vagy felveszik a gyereket fekvőbetegként 2 hétre, megfigyelésre, vagy eljárunk családterápiára, ahol feltárják és megpróbálják orvosolni a problémát. Ennek az ára előreláthatólag 200 000,- Ft, amit sajnos a magas devizahitelünk mellett semmiképpen nem tudunk vállalni. Egyrészt abban szeretném a tanácsát kérni, hogy ebben a mai alulfinanszírozott egészségügyben hol van, van-e egyáltalán olyan intézményi háttér, ahová fordulhatunk. A problémák szinte csecsemőkorban kezdődtek: akaratosság, állandó hisztériás kitörések, amit próbáltunk szép szóval, figyelmének elterelésével kezelni, szinte semmi sikerrel. Közösségbe, óvodába bekerülve nem volt kezdeményező a verekedésekben, viszont rögtön tettlegesen és durván reagált az őt ért inzultusokra. Sokat beszélgettem az óvonénivel, aki szerint még belefért a „normális” viselkedésű gyerekek közé, szerinte nem hiperaktív, és nincs más jellegű mentális betegsége, vagy elmaradottsága. Az iskolában az első két évben jó tanuló volt, alsós tanár nénijének jellemzése alapján nagyon okos, jobb a logikája az átlagnál, de sajnos a magatartása rá fog menni a tanulására. Harmadikban éleződött ki először a probléma, nem tanult, minden balhéban benne volt. Hatodik osztályban volt a második mélypont, kb. 12 figyelmeztetővel, intővel zárta az évet, és magyarból pótvizsgáznia kellett, mivel nézeteltérése lett a tanárral. A következő 2 évben csak annyira volt hajlandó foglalkozni tanulmányaival, hogy ne bukjon meg. Nyolcadik osztályos bizonyítványában valamennyi érdemjegy (kivétel technika 4-es) 2-es lett. Vártuk az iskolaváltást, hogy kikerül abból a közösségből, de a vártnál rosszabbul sült el. Az új iskolában rögtön megbukott, és itt is a negatív szélsőséges emberekkel barátkozik. Most szintén 9. osztályos, a tanulást teljesen abbahagyta, semmivel sem lehet rábírni. Iszonyatosan létorientált, semmivel sem lehet motiválni, már az alapvető mindennapi dolgokat is sokszor elhanyagolja (fürdés, fogmosás). Iskola után csavarog, ha hazajön, nézi a tv-t, vagy a telefonjával játszik, vagy csak a számítógépezés érdekli. Magatartása nagyon provokatív, mindenbe és mindenkibe beleköt, egész egyszerűen nem lehet tőle létezni. Nagyon sokat beszélgettünk vele, megpróbáltuk valamilyen mézesmadzaggal ösztönözni, megpróbáltuk büntetni, szép szóval a jóra bírni, de hosszú évek óta semmi eredmény, sőt!!! Egyre többször tettlegességig fajul a dolog, amivel tisztában vagyunk, hogy törvénytelen, tisztában vagyunk, hogy nem lehet egy felnőtt testi erejével terrorizálni egy gyereket, egyszerűen gyűlöljük a testi kényszert. De amikor nap mint nap provokatív, manipulálja és zsarolja, valamint megveri a testvérét, iszonyatosan argo módon beszél, minősíthetetlenül gúnyos, fenyegetőző, követelőző, még a vajszívű és túlontúl nyugodt apjából és belőlem is előhozza szó szerint a vadállatot. Ilyenkor a legnagyobb gond a tehetetlenség. Amikor az ember otthon tanul, pihen, ő akkor sem hagyja nyugton. Akár éjszaka is bejön a hálószobába, és csinálja a „cirkuszt”. Hiába szólítom fel többször, hogy állítsa le magát, menjen a szobájába, nem tud lenyugodni. Ha erre a két vállánál fogva kitolom a szobából, kezet emel rám, vagy ellök. Ez borzasztó. Ha ilyenkor az apukája is jelen van, nem egyszer került sor tettlegességre, és még olyankor is befenyegeti, provokálja az apját, hogy ő majd a haverjaival a falba döngöli, stb. Attól félek, egyszer nagyobb baj lesz, próbálom őket szétválasztani, és a férjemet is arra kértem, hogy ha nálam szakad el a cérna, ne engedje, hogy idáig fajuljon a dolog. Sokáig magamat okoltam, hogy biztosan én rontottam el valamit, talán nem voltam elég jó, elég türelmes, elég következetes, soha nem tudtam eldönteni, hogy nála a túl rövid póráz, vagy inkább az engedékenységgel érhetnék-e el sikert a nevelésében, terelgetésében. Elgondolkodtunk azon is, nem lenne-e jobb, ha kikerülne állami gondozásba, lehet, hogy esetleg mi, de főként én rontottam el valamit, engem nem bír elviselni, én ejtettem (kölcsönösen) olyan sebeket az önbecsülésében, amik már soha nem gyógyulnak be. De valahogy mindig arra jutottam, hogy ugyanúgy szenvednék a hiányától, mint a napi problémáktól. Volt, hogy nem szóltam hozzá napokig, mivel úgy beszélt velem, hogy az már minden határt többszörösen átlép, akkor kigúnyolt, pocskondiázott (pl. egyik ilyen esetben azt mondta, „ez nem normális, ennek orvosra van szüksége, olyan vagy, mint egy elbaszott óvodás”). Egyszerűen nem értem, hogy hogyan juthattunk el idáig, és visszafordítható-e, vagy mérsékelhető-e ez a helyzet. Én már nem sokáig bírom. Gyakran vagyok rosszul, a vérnyomásom 35 éves létemre 180-as, hiába szedem a gyógyszert. Azért is aggódom, hogy a gyermekem mennyire sérül mind egészségileg, mind mentálisan ilyen körülmények között. A férjem és én tettoriántált személyiségek vagyunk, ezt hoztuk otthonról. Szeretünk dolgozni, vannak teljesített és előttünk álló céljaink. Mindkettőnk életében nagyon fontos a nyugalom, a harmónia, kiegyensúlyozott kapcsolatban, szeretetben élünk. Mindig figyeltem rá, hogy meglegyen a harmónia a család, a munkahely és a pihenés között. A stresszesebb helyzetekben nyalogatom a sebeimet, nem hagyom, hogy bármi is kizökkentsen a pozitív gondolkodásomból. Minden működik, munka, pénzügyek, rokoni kapcsolatok, csak a gyereknevelés nem, de az nagyon nem. Elnézést a terjedelmes levélért, de így sokkal jobban hajlamos az ember az érzelmeit szabadjára engedni.

Mielőbbi válaszát várva egy szomorú, elkeseredett anyuka.

Üdvözlettel: K. Józsefné

 

Kedves Levélíró!

Messzire vezetne, ha most nyomozni kezdenénk: hol romlott el a kapcsolat gyermekükkel, kétségtelen azonban, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlannak látszik. Két lehetőség kínálkozik. Az egyik: kiveszik a gyereket az iskolából – mielőtt valami olyasmi történik, ami miatt amúgy is el kell hagynia – és magántanulóként, vagy valamelyik esti tagozatos középiskolában folytatja tanulmányait. Ehhez természetesen hozzá kellene kapcsolni valami rendszeres, pénzkereső tevékenységet (nem a jövedelem a lényeg itt, hanem a rendszeres elfoglaltság és az önfenntartás alapjai), és megpróbálni ebben a korábbitól lényegesen különböző helyzetben újra rendezni a család belső életét. Mindebben azért látok lehetőséget, mert – legalábbis levele alapján – egyelőre nincs szó bűncselekményekről és drogról sem, ami kétségtelenül bíztató jel, és próbálkozásra ösztönöz. A másik lehetőség a kollégium. Állami gondozás szóba sem jöhet – és nem is lenne hasznos, ha a gyerek azt tapasztalná, hogy szülei lemondtak róla. Ha ő vállalja, egy kollégiumi elhelyezés (mondjuk egy vidéki iskola kollégiumában), hétvégi hazalátogatásokkal, sokat lendíthetne kapcsolatukon a gyerekkel – és talán a gyerek is megtalálja a helyét. Leveléből úgy érzem: belefáradtak a fiukkal folytatott hadakozásba, és a lelkük mélyén feladták a reményt. Ne tegyék. Én láttam már ilyen helyzetből felépülni családot! Könnyen lehet, hogy gyerekük, akit most gonosznak, hálátlannak, kezelhetetlennek tartanak, csak keserű és csalódott, hiszen az életét ő sem így képzelte el. Kérem, próbálják járhatóbbá tenni a gyerek útját, és vállalják a felelősséget érte: ha látja, hogy szülei nem megszabadulni akarnak tőle, hanem segíteni neki, talán maga is együttműködőbbé válik.


Kulcsszó: , büntetés, erőszak, iskola

 

Kérdés

2009. október 8.  -  329.  cikk kinyitása

Tisztelt dr Ranschburg Jenő!
A gondom a következő: van egy 5 éves lányunokám, aki 4 éves korában került óvodába és ekkor tapasztaltuk, hogy szelektiv mutizmusban szenved.
Róla azt kell tudni, hogy édesanyja japán van két testvére egy 3 éves és egy 4 hónapos.Korán kezdett beszélni mindkét nyelven nagyon tisztán.Persze először japánul ,de magyarul is szépen beszél , énekel verssel.Nagyon értelmes.
Édesanyjuk otthon van sokat játszanak, alkotnak, játszótérre járnak, és mindenre amit a gyerekek szeretnének és érdekes módon a kislány óvodai angolra is annak ellenére, hogy ott sem szól egy szót sem, de otthon elmondja , hogy mit tanult.Az óvodában senkihez nem beszél szerencsére azért vannak barátnői akikkel némán játszik Ezek a gyerekek elfogadják.Természetesen otthon, tág családikörben cserfes.Most kezdett járni nev.tanácsadóba.Aggódunk ! Mit tehetünk? Segitségét köszönöm!

 

Kedves Levélíró!
A szelektív mutizmus okairól nagyon keveset tudunk, biztos azonban, hogy nem „nevelési hibák” következménye. Tapasztalataim szerint az óvónő tehet a legtöbbet a gyerek megszólaltatásáért – ami a beiskolázhatóság miatt nagyon fontos. El kellene érnie, hogy a kislány – egy intim pillanatban – az óvó néni fülébe susogva megszólaljon, és ezt a suttogó kommunikációt kellene lassan, türelmesen tovább építeni.


Kulcsszó: , betegség, iskola, óvoda

 

Kérdés

2009. október 3.  -  319.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Én 43.éves aggódó édesanya vagyok, 14. éves kamasz fiammal való broblémáim miatt fordulok Önhöz, segítségért és tanácsért.
Ernő a 3.gyermekem (Rita 20 éves, BGF-re jár, Tamás 17 éves, MDI-ban díszlet- és jelmeztervezőnek tanul.)
Ernővel már óvodás korában probléma volt.
Óvodai vélemény: 2001-ben, (hat évesen)
\”Ismeretei korának megfelelőek. Időnként külön világot képzel magának. Hol ő az egérke, hol a béka, hol a róka. Szókincse jó, de beszédhibás. Kézügyessége nagyon jó. Különösen ügyesen rajzol, de ceruzafogása kissé görcsös. Gyurmázni,hajtogatni \”önszántából\” sem szokott. Egyedül szépen, elmélyülten játszik, de ha társakkal együtt, akkor gyakran kerül konfliktusba velük. Figyelmetlen. Nem érdekli mit mond neki a felnőtt, még akkor sem, ha hozzá intézzük szavainkat. Akadályoztatás esetén gyakran futja ela méreg. A végsőkig kihasználja a játékidőt. Tevékenységét folytatja, még rátesz egy kockát a várra, vagy igazít még egyet rajta. Munkatempója lassú. Mindig ő az utolső az öltözködésnél, a naposságban. Ilyenkor gyakran elkalandozik figyelme, nem az adott feladatra figyel.\”
Így maradt Ernő még egy évig óvodában. Én elvittem őt az EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM Bárczi Gusztáv Gyógyp.Főisk.kar-ra ahol szakemberek, (pszichológus,logopédus) megvizsgálták:

Logopédiai vélemény:
\”Sindelar, a diszlexia veszélyeztetettségét jelző, ill. a tanulási képességeket előre jelző vizsgálatot 3 alkalommal végeztünk. A gyermek végig érdeklődő, kitartó, jól kooperáló volt. Ha hibázott, gyakran korrigálta magát. Várta az újabb feladatokat. Vizsgálati eredményei jók, képességei kitűnőek, problémái a nyelvi kifejezés terén mutatott elmaradásra vezethetők vissza. Nagy eltérés mutatkozott a manuálisan és vizuálisan végzett feladatok megoldásának színvonala, ill. a csak verbális kommunikációra épülő megoldások eredménye között. LÁTSZÓLAGOS figyelmetlenségének oka is ebben rejlik. A gyermeknek nagy az igénye az ismeretszerzésre. Komoly tudással, ismeretekkel rendelkezik, amit verbálisan nem tud érvényesíteni, ezért fordul befelé a saját fantáziavilága felé. Fogalom- és szótalálási lassúsága is feltűnő. Mondatalkotási színvonala NYELVILEG alacsony színvonalú, tartalmilag viszont kitűnő. Mondtalkotási helyzetek elől igyekszik kitérni. \”
Az iskolában logobédus foglalkozott vele heti 1 alkalommal, amiről később igyekezett ellógni. Gyógytesire is járnia kellett, meg hittan órára is, ami egyre CIKIBB lett számára a társai előtt.
2007-ben felsős lett, így egyre több lett a probléma körülötte. Más jellegű lett az oktatás, több önnálóságot vártak volna el tőle. Eredményei rohamosan romlottak. Így került a Pomázi Nevelési Tanácsadó-hoz is.

Pszihológiai Szakvélemény Összegzése:
Ernő lassúsága meghatározza eredményességét. Legfőképp gyenge verbalitása és beszédmegértési nehézsége, valamint a problémás szerialitás miatt a lassúbb feldolgozás nehezíti a feladatvégzését. Figyelmi teljesítményének hullámzása, nehézkesebb feladatváltása összefügghet betegségével (epilepszia) és fokozottabb pszichés fáradékonyságával, amivel tanulmányai során számolni kell\”

Jelenleg 8.-ba jár, (pótvizsgák után) színte teljesen közömbös és ellenálló a tanulással kapcsolatban. Legfőképpen \”barátaival\” együtt lóg, cigizik. Naponta 1-2-3 szálat szív. Ezért pénzt nem adok neki. Csomagolok reggelit, innivalót, befizettem ebédelni(ahová nem nagyon jár el). Családból már vett el pénzt a cigire. Tiltásom ellenére a Keleti Pu.-nál vizipipát vett (én összetörtem dühömben). Bármilyen ő általa választott sportot rövid időn belül abbahagyta. Tanulószobára sem akar járni (ez is CIKI). Feltűnt körülötte egy 5. oszt.-ba járó cigánylány is. Volt, hogy este kiszökött otthonról.
Ha leülünk beszélgetni vele pillanatnyilag bánja is, de 2-3 nap után újra baj van. Ellenőrzőt nem látok, vagy nem írja be a jegyeket, nem tudom mikor van szülői. Ezért egyre gyakrabban leellenőrzöm, utánanézek, kikutatom, ami után még rosszabb a viszonyunk. Elveszik a bizalom. Hazudik, nincs felelősség érzete, nem tart a következményektől. Csak a pillanat számít.
Nem akarok parancsolgatni, de különben szócsatává válik a kommunikációnk, amit most már tettlegesség követ. Ő lögdösődött velem. Igaz én is ráütöttem már, mikor teljesen kiborultam tőle. Pszihológusról hallani sem akar, (én jártam hozzá, fizetőshöz). Úgy érzem a változáshoz Ő is kellene.
Úgy érzem, egyre lejjebb kerülünk a lejtőn a kapcsolatunkban is és a tanulás terén is, pedig már szakmát kellene választani neki. Félek, hogy hová veszik fel, milyen társaságba kerül, milyen hatás fogja érni. Mi lesz belőle. Pedig Ő egy érzékeny, jószívű kedves gyerek legbelül, aki nagymenőnek akar látszani.
Bocsánatot kérek, a hosszú levélért, próbáltam teljes képet adni a problémámról.

Nagyon várom válaszát, Tisztelettel:
G. Jutka

 

Kedves Jutka!
Biztos vagyok benne, hogy a Nevelési Tanácsadónak igaza van, és a gyerek verbális és manuális teljesítménye közötti különbség oka az epilepszia. Úgy gondolom, át kell gyötörni Ernőt a nyolcadik osztályon, és ha találnak a képességeinek megfelelő szakmát, meglátja, csökkenni fognak a problémák. Valamikor – nem is olyan régen – létezett Pályaválasztási Tanácsadó – és lehet, hogy most is van ilyen. Nézzen utána, és kérjen segítséget. Nagyon fontos, hogy ez az alapjában tisztességes és jóképességű gyerek megtalálja azt a területet, ahol nem folyton a „hiányosságait” vetik a szemére. Keressenek közösen szakmát Ernőnek, és ha jól választanak, csökkenni fognak a gondok. Szívem szerint két kérdést azért feltennék. Az egyik: ha a gyerek üzenőfüzetében nem jelennek meg a jegyek és a fogadóórák, miért nem veszi fel a kapcsolatot Ernő osztályfőnökével? Nem lehetséges, hogy együtt többet érnének el a gyerek fejlődésében? A másik: Mi van Ernő édesapjával? Levelében egy szót sem írt róla, az embernek az az érzése, egyedül neveli kisfiát. Persze ez lehetséges, de – mivel levelében nem említi – ebben sem lehetek biztos. Ha külön is élnek: nem lehet Ernő apját ebben a nehéz időszakban bevonni a nevelés gondjaiba?


Kulcsszó: , apa, erőszak, iskola

 

Kérdés

2009. október 6.  -  306.  cikk kinyitása

Tisztelt dr. Ranschburg Jenő!
Azzal a problémával fordulok Önhöz, hogy sajnos gyermekeim, szám szerint öten, szinte kivétel nélkül nagyon nehezen viselik az óvodai, illetve most már az iskolai közösségi élet elvárasait, légkörét. Kis faluban élünk, és sajnos a lehetőségeink korlátozottak, nem tudunk válogatni a lehetőségek közül. Az Ön személyes email címére küldött levelemben, részletesen leírtam a körülményeinket. Ezúton is köszönöm az erre érkezett válaszát. Jelzem, hogy azt az elérhetőséget internetes oldalon találtam iskolai problémákkal kapcsolatban adták meg. A gyerekekhez soha nem voltunk igazán szigorúak, mondhatnám demokratikusan neveltük Őket, mindig lehetett saját véleményük, főként az Őket érintő kérdésekben. Már kis koruktól nyilvánvaló volt, hogy a nagy többségtől sokban különböznek. Rendkívül érzékenyek, és nehezen viselnek minden Őket, vagy másokat ért igazságtalanságot, bántást. Sajnos többnyire egyedül vagyok Velük, az Édesapjuk többnyire külföldön vállal munkát, a jobb megélhetés reményében. A tágabb családtól nem kaptunk olyan hátteret, ami egy jól működő családnál elkelne. S mindemellett sajnos folyamatos anyagi gondok kísérik életünket. Úgy érzem valami nagyon elromlott, és ehhez kérem az Ön segítségét, hátha még nincs késő. Nagy fiam miután több középiskolában sem találta a helyét nappali tagozaton, végül esti gimnáziumban szerzett érettségit, utána felsőfokú szakképzésben tett 1-2 kísérletet, de úgy látta, nincs értelme folytatnia. Életében nagyon fontos szerepet tölt be a zene, barátaival metál zenekart alapított, maga tanult gitározni, és munkával keresett pénzből szerezte be a szükséges felszerelést. Támogattuk, és támogatjuk ebben, főként erkölcsileg. Most dolgozik, kétkezi munkát végez, és igyekszik, megtalálni Önmagát. Nem vetette el teljesen annak a lehetőségét, hogy valaha tanul még, de most nem akar. Nagy lányom, most 18 éves. Már általános iskolában is komoly problémái voltak a közösségi élettel, és valós betegség formájában nyilvánultak meg ennek a jelei, nevelési tanácsadóban dolgozó pszichológus tanácsára, magántanulóként fejezte be a 7. osztályt, és a 8. osztályt a szomszéd község iskolájában végezte. Utána gimnáziumba ment, ahol szó szerint végigszenvedett két évet. Nem bántották, de nem is tudott igazán közel kerülni senkihez. A 3. év elején úgy érezte egyszerűen nem képes tovább odajárni. Ismét nevelési tanácsadóhoz fordultunk, de annyira megmakacsolta magát, hogy nem tudtuk rávenni, menjen át másik iskolába. Úgy érezte, semmi esély rá, hogy máshol jobb legyen. Magántanulóként végezte el a tanévet. Egyedül készült fel a vizsgákra, és éppen csak meglett a 10. osztályos bizonyítványa. Különben előkészítős évfolyamon kezdte a gimnáziumot, ezért a 3. év a 10. évfolyam. Most betöltötte a 18. évét, és nem akar iskolába járni. Úgy érzi, csak felesleges időtöltés, a korosztályát csupa felszínes dolgok foglalkoztatják, nem érzi jól magát köztük, a tanárok sem hivatástudóak. Lehet, ezek csak kifogások a részéről. Mindenesetre Ő úgy látja, hogy tanulni később is lehet, és most inkább dolgozni szeretne, s most erre keresi a megoldást. Sajnos én is úgy láttam, hogy hiába is erőltetem az iskolát, csak rontok a helyzeten. S az az igazság, hogy bár mindent megpróbáltam, észérveket sorakoztattam heteken keresztül lelkiztünk, sajnos tehetetlen vagyok. Lányom már több, mint két éve komoly kapcsolatban van egy fiúval, és talán meg is találta élete párját. De sajnos, ezen kivül szinte mindenki mást kizár az életéből. Nem barátkozik másokkal. Két legnagyobb gyermekem problémája okán komolyan aggódom a többi csemeténkért is, mert természetüket illetően Ők is nagyon hasonlóak. Még annyit szeretnék Róluk írni, hogy azt hiszem elfogulatlanul mondhatom, hogy valamennyien jó képességű gyerekek, és sokkal többre lennének képesek, mint amit az iskolában produkálnak. Valamennyiüknek van személyiségükhöz közelálló érdeklődési területe. Nagy lányom nagyon kreatív, és az ötleteit általában a lehetőségeihez igazítva meg is valósítja, hihetetlenül makacs, és ha valamit a fejébe vesz, azt keresztül viszi. Kisebbik lányunkat legfőképp az állatok szeretet jellemzi, leginkább a kutyákkal foglalkozik, nagyon erős hivatástudat van benne kialakulóban. Ő ezen a területen szeretne majd előbbrejutni, és dolgozni. Legkisebb lányunk, bár 13 éves lesz, még igazi kislány, mindig talál valamit, amiért rajongjon, de ezek közt nem szerepel az iskola. Kicsi fiunk még különösebben nem szenvedi az iskolát, most 2. osztályos. Azért zökkenőmentesen az Ő esetében sem zajlanak az iskolával kapcsolatos dolgok, mindennap úgy kell \”rávenni\” hogy készítse el a feladatait. Azért fordultam Önhöz Doktor úr, mert tanácsra van szükségem. Hogyan javíthatnánk meg, ami elromlott. nem akarom, hogy a gyerekeim elvesszenek az életben, mert nem voltam elég erős, határozott nevelőjük. Elnézést kérek, a hosszúra nyúlt beszámoló miatt!
Nagyon bízom a segítséget nyújtó válaszában!
Köszönöm, hogy \”meghallgatott\”!
Tisztelettel: Mónika

 

Kedves Mónika!
Köszönöm, hogy ilyen részletesen – és érzékletesen – beszámolt gyermekeiről. Úgy látom, valamilyen, előttem ismeretlen okból, nagyon befelé élő, a külvilágtól kicsit izolált családban nőttek fel, és ez a „befelé fordulás” látszik a gyerekek karakterében. Ugyanakkor mindegyik tisztességes, mély érzésekre képes, egyenes jellemű ember, ezért biztos vagyok benne: sorsukat illetően nincs aggodalomra oka. Úgy látom, nagylányát elsősorban a kortárskapcsolatok gondjai késztették az iskola felfüggesztésére, és valószínűleg igaza van: tanulmányait később is folytathatja. Ne érezze úgy, hogy „elromlott” valami: a gyerekek haladnak a maguk útján, és – mert alapvetően tisztességesek – ezen az úton nyugodtan végigmehetnek. Biztos vagyok benne, hogy célhoz érnek, és anyjuknak is sok örömet okoznak még.


Kulcsszó: , érzékenység, iskola, testvér

 

Kérdés

2009. október 7.  -  304.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Kisfiam 8 éves, második osztályos tanuló. Igen kicsi kora óta jó beszédkészségű, felnőttek felé (is) nyitott, éles eszű, élénk gondolkodású gyermek. Mielőtt azt gondolná, hogy dicsekvésre készülők, azért tartom fontosnak a pozitív jellemzőivel kezdeni levelemet, mert mióta iskolába jár, egyik jó tulajdonságát \”jó beszélőkéjét\” nap mint nap feketeponttal értékeli a Tanító néni. Fiam ugyanis órán padtársával beszélget, nevetteti, ugyanakkor félválról bekiabálja a jó választ, meg sem várva, hogy a pedagus őt szólítsa. Egyébként minden felmérője 100%-os, teljesítménye minden tantárgyból kiváló. Magatartásával más jellegű gond nincs: nem verekedős, nem durva, nem tiszteletlen. Tanítója szerint jó eszű, intelligens gyermek, csak túl sokat beszél. Azért vagyunk gondban férjemmel, mert ez olyan jellegű probléma, amit itthon esténként hiába beszélünk meg vele nap,mint nap. Mindent megígér a lelkem, de másnapra újabb fekete pontot hozva az a válasza: anya, eszembe jutott, hogy mit kértetek tőlem, de nem sikerül tartanom a számat. Nem tudom, hogyan segíthetnénk neki, vagy esetleg a pedagógusnak kellene használati utasítás az ilyen típusú gyerekekhez? Magatartását hármasra értékelte a legutóbb, amiről én már azt gondolom, hogy pedagógiai eszközei enyhén szólva szűkösek. Egyébként fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy bájos pályakezdő fiatal lányról van szó, akit kisfiam tisztel és szeret, mi pedig bízunk tudásában. De hogyan tovább?
Várom megtisztelő válaszát, írásainak rendszeres olvasója:
Ildi

 

Kedves Ildi!
Van a hiperaktivitásnak egy enyhe, verbális formája, melynek tünetei nagyon hasonlítanak ahhoz, amelyről kisfiával kapcsolatban ír. Az ilyen gyerekek általában nagyon értelmesek, és nagyon sokat beszélnek – főként akkor, amikor nem kellene. Leveléből ítélve nagyszerű kicsi fia van, akinek beszélő kedvével szemben a pedagógus tehetetlen. A rossz magatartási jegy ilyenkor semmit nem segít, inkább árt, mert kedvét szegi a gyereknek, és csökkenti az iskola vonzerejét. Leginkább az „önkontrollal” van probléma, amiről nem annyira magyaráznia kellene a gyereknek, hanem próbálkozzék meg otthoni gyakorlatokkal. Játsszanak például „Simon mondjá”-t. Ismeri? Különböző egyszerű feladatokat ad a gyereknek – verbálisakat és nem-verbálisakat – és megbeszélik: ezeket csak akkor kell teljesítenie, ha hozzáteszi: Simon mondja! Ha nem teszi hozzá: a gyerek ne teljesítse az utasítást. (Tehát: például ne szólaljon meg.). Találjanak ki ilyen játékokat, és segítsen kisfiának abban, hogy képessé váljék hallgatni, amikor az szükséges, vagy kivárni a sorát, amikor a helyzet úgy kívánja. Ne türelmetlenkedjék; ha más probléma nincs, ez a kiváló képességű kisfiú megtanul uralkodni magán.


Kulcsszó: , büntetés, intelligencia, iskola

 

Kérdés

2009. szeptember 29.  -  301.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr!

Nagyon kérem a segítségét véleményem szerint igen komoly gond miatt.A válaszát szeretném \”ébresztőnek\” szánni az anyukának aki nem veszi komolyan,hogy a lánya segítségre szorul.
Amit tudok saját élményem alapján:

A kislány(budapesti) most 13 éves.Átélte a szülei válását,az azt megelőző goromba,veszekedő időszakot,ahol még tettlegesség is volt.Apa elköltözik,lesz egy élettársa az anyukának(aki szorgalmas,gyerektelen szakmunkás) tele gyerekkori keserű élményekkel...aztán az anyuka befogad a házba egy erdélyi 21 éves lányt(aki szép és szorgalmas..jött férjet fogni Bp-re),az \”befogadott\” lányt a kislánya szobájában helyezi el, egy ágyba is altatja(francia ágy)a gyerekkel.
A fogadott lány is mostoha gyerekkort élt meg....

A gyermek, aki miatt a segítségét kérem egy kövér és egyre hízó kislány, aki értelmes,visszahúzódó,jó tanuló, de a közösségben is magányos gyerek.A gyerek utálja a befogadott lányt,elviseli az új élettársat...folyamatosan szekálják a súlyával...azzal, hogy mennyi mindene megvan bezzeg neki annak idején...stb.Amit az anyuka főz,mire hazaérnek megeszi az egészet...Belső feszültséggel van tele,kanalat hajlít indulatból....tudja, hogy rosszat tesz..és mégis megteszi...

Saját maga könyörög a Pécsett élő nagymamának, hogy segítsen, orvoshoz menne, mert érzi,hogy szüksége lenne rá, de az anyuka sok munkára \”nem érek rá\”-ra hivatkozva nem viszi orvoshoz.Kiegészítőnek még annyi, hogy fogszabályozásra is szüksége lenne, de oda sem ér rá elvinni az anya.

Kérésem Önhöz,hogy olyen jó lenne a szakember levelével felébreszteni az anyai lelkiismeretet mielőtt még nagyobb a baj.

Várom a válaszát,jó egészséget kívánok Önnek:
Lakatos Lászlóné Pécs

 

Kedves Levélíró!
Bizony, jó lenne, ha sikerülne, de – ugye, nem baj, ha leírom – kétségesnek tartom az „akció” sikerét. Mindentől függetlenül, készségesen megerősítem: fontos lenne a kislányt pszichológushoz és a megfelelő szakorvosokhoz vinni: leveléből kiviláglik, hogy a gyerek evéssel vigasztalja magát, keserű és indulatos, a helyzet javulására – így a serdülőkorba lépve – külső segítség nélkül kevés az esély.


Kulcsszó: , apa, iskola, szorongás

 

Kérdés

2009. szeptember 27.  -  299.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Ranschburg Jenő!
Kislányom 10 éves múlt, vele kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni. 2,5 éves volt amikor édesapámat autóbaleset érte, a keze és a lába is be volt gipszelve. Amikor meglátta akkor először félt tőle, de elmondtam neki, hogy mi miért van, és akkor úgy éreztem, hogy ezt a félelmét le tudta győzni. A múlt héten azonban az iskolában testnevelés órán az osztálytársa egy kisfiú leesett a padról, és eltört a bal alkarja. Hivták a mentőt, és kórházba vitték. Ettől a látványtól a kislányom elájult. (nem a kislányom volt az aki a kisfiút esetleg meglökte volna, és azért esett volna el) Másnap reggel elment ismét iskolába és az osztályfőnök telefonált, hogy menjek érte, mivel nem érzi jól magát fáj a feje, szédül, és az osztályfőnök elmondása szerint melegebbnek is érzi a kislányt a teste meg nyirkos volt. Ekkor elmentük a gyermekorvoshoz aki megvizsgálta, és semmilyen rendellenességet nem talált, majd elküldött bennünket laborvizsgálatra is. A labor eredménye is nagyon jó volt. Ennek ellenére fáj a feje, szédül, nagyon izgul,hányingere van. Éjszaka nyugtalanul alszik.Már mindent elmondtam neki a gipsszel kapcsolatban, szemléltettem is vele, hogy eltörtem egy ceruzát és összeillesztettem neki és elmondtam, hogy miért rögzitik a kezünket is gipszbe. Olvastam neki az elsősegélynyújtó könyvből is. Együtt vele készítettünk gipszből és gézből a babának a lábára \”csizmát\” és készítettem a kislányom kezére egy \”sínt\” is és mondtam neki, hogy látod ettől nem kell félni. Sőt amikor beszélgettük, megkértem, hogy mondja el, őt mi bántja, mitől fél, és erre csak annyit válaszolt, hogy a gipsz. Ekkor a ceruzatartóban lévő 12 színű filctollat elé tettem és kértem, hogy rajzolja le, hogy mitől fél, és mi bántja. Ekkor a ceruzatartóból a fekete filctollat vette elő (persze nem szóltam neki, hogy miért pont a feketét, de gondoltam, hogy ez a félelem miatt van) és lerajzolt egy kisfiút akinek a keze gipszben van. Nagyon-nagyon maximalista az iskolában is, emiatt szerintem egy kicsit szorongásos. Tisztelt Doktor Úr! Kérem segítsen, hogy hogy tudok segíteni a kislányomon, hogy le tudja küzdeni a félelmeit, szorongásait. Tisztelettel: T. Ildikó

 

Kedves Levélíró!
Úgy vélem, most azzal teheti a legtöbbet, ha nem tesz semmit. A „pszichoterápia”, amit alkalmazott, kitűnő – szakmailag kifogástalan – de az esethez mérten sok. Olyan nehéz megmagyaráznom, amire gondolok, de megpróbálom, és remélem, érteni fog engem. Ismerem a perfekcionista, mindenben tökéletességre törekvő, „teljesítményszorongó” kislányokat. Rendszerint elsőszülöttek – vagy egykék – és minden bajuk gyökere lényegében az, hogy szüleik – mérhetetlen szeretetükben és aggodalmaskodásukban – „túlvédik”, „túlgondozzák” őket. Minden rezdülésükre odafigyelnek, és segítő jelenlétükkel megakadályozzák, hogy gyermekük kialakítsa és alkalmazza saját megküzdési stratégiáit. Azt javaslom – őszinte szeretettel és tisztelettel – hagyjon fel a pszichoterápiával. Inkább éreztesse kislányával – semmint folyton magyarázza neki -, hogy itt nem történt semmi különös. Naponta előfordul az ország valamelyik iskolájában, hogy egy-egy gyerek tornaórán megsérül. Orvoshoz viszik, és hála Istennek, az esetnek semmi nyoma nem marad. Nem tudom, érzi-e, mire gondolok: ez az érzékeny és intelligens kislány most akaratlanul is a maga javára fordítja osztálytársa sérülését: ő lesz beteg, ahelyett, hogy a balesetet szenvedett gyerek lenne az, és őt veszik körül aggodalmas tekintetek, és a féltő szülői gondoskodás. Ne engedje, hogy kislánya most (is) csak önmagával foglalkozzon: inkább a sérült gyereket sajnálja, ne önmagát – akár meg is szervezhetne az osztályban egy látogatást a sérült gyerek otthonába, egy kis csokival, vagy másfajta ajándékkal. Sikere lenne vele, és közben mégsem önmaga „sérülékeny kis lelkével” lenne elfoglalva.


Kulcsszó: , iskola, játék, szorongás

 

Kérdés

2009. szeptember 30.  -  293.  cikk kinyitása

Szeretve tisztelt Tanár Úr!

Most értem haza székesfehérvári ragyogó szellemiségű, felvillanyozó és roppant elgondolkodtató előadásáról. Amint kérte, nem adtam oda a kérdéseimet egy lapon, inkább elküldöm alant:

1.)Szülőként kérdezem:
Figyelemkoncentráció/feladattudat.
Hogyan fejleszthető 9 éves másodikos kisfiam esetében? Okos, melegszívű, szeretetteljes gyerek, hatalmas szókinccsel és remek fantáziával, de óvoda óta küzdünk a két \”mumussal\” a feladattudat és a figyelemkoncentráció fejlesztéssel. Figurix és Differix játékkal játszunk (mindkettő remekül megy neki!), de nem viszem már sehová, sem fejlesztő pedagógushoz, sem pszichológushoz, mert szerintem ő így jó, ahogy van. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy baj van vele, mert nincs! Félek, hogy önbizalma szenvedne csorbát. Sajnálatos, hogy az iskolai rendszerben elfogadhatatlan az ő elkalandozó figyelme. Igyekszünk, hogy figyelmesebb legyen, de azt hiszem, meg kell várnunk, hogy \”iskolaérett\” legyen - a szó nem klasszikus értelmében -, mivel tanítói is azt mondják, hogy volt már többször olyan tanulójuk, aki harmadikban kapott szárnyra. Boti talán mostanában kezdi érteni, hogy az iskola mennyire meghatározó hely az életben, és nem csak egy hely, ahová anyáék minden nap \”leparkolnak engem\”.

2.)Első osztályban tanító, angolt oktató pedagógusként kérdezem:

Figyelemkoncentráció hogyan fejleszthető elsős, 7-8 éves gyerekek esetében?
Mi okozza, hogy a gyerekek évről-évre „szétesettebbek”, egyre több a szabálykövetést nem ismerő, szétszórt figyelmű, sem rajzban, sem szóban megnyilvánulni nem, vagy nehezen tudó gyermek? (Olyan szülők gyermekeinél is előfordul,akiről tudjuk mi tanárok, hogy sokat beszélget, törődik a gyermekkel.)

Milyen a leghatékonyabb/legtartalmasabb óra felépítése?
(5-7 perecenként változtatom a tevékenységet, sok mozgásos játékos tevékenység zajlik a 45 perc alatt, van magnós, DVD-s része az órának, mégis szinte lehetetlen a figyelmüket folyamatosan fenntartani.)

Hol a szülő határa, meddig mehet el egy szülő a fejlesztésben, az iskolai teljesítmény serkentésében, hogy az ne menjen a gyermek lelki épülésének rovására?

Miért lett a fegyelmezett gyerek negatív értelmű kifejezés? Az iskolai munka elengedhetetlen tartozéka a hasznos, értelmes (nem az angol bentlakásos elitképzős) fegyelem.

Válaszát előre is köszönöm:
M-né T. Andrea

 

Kedves Andrea!
Botival kapcsolatos soraira nem is reagálok érdemben: minden szavával egyetértek. Ismerem a nagyon intelligens, sokat fantáziáló és nehezen koncentráló gyerekeket – én csak Micimackóknak szoktam nevezni őket. Általában kifejezetten tehetséges gyerekek, és – bár az iskolában a figyelmetlenségükből adódóan akadnak bajok – előbb-utóbb „megfogja őket valami”, amire már nagyon is tudnak figyelni, és ez meghatározza későbbi életpályájukat.
Ami pedig szakmai kérdéseit illeti: 1. Nem tudom elfogadni, hogy a figyelmetlen gyerekek száma minden szociális ok nélkül növekedhet. Még a gondoskodó családok életvezetése is más ma, mint régen volt, nem beszélve arról, hogy a társadalom – a nevelők – tolerancia-szintjével is problémák lehetnek. 2. Úgy vélem, remek technikával dolgozik, de minden alsó tagozatos osztályban vannak figyelmi holtpontok. Mindenképpen be kellene építenie az órába néhány percet, amikor lehet „lazítani”. 3. A szülő „határa” a gyermek adottságai. A jó szülő ismeri saját gyerekét, és tudja – tudnia kell – hogy mit és mennyit követelhet tőle. 4. Szerintem a „fegyelmezett gyerek” kifejezésnek nincs negatív konnotációja. Azt értjük alatta, hogy a gyerek rendelkezik önkontrollal, szabályozni képes saját viselkedését – és ez mindenképpen nevelési cél ma is. Inkább a fegyelmezés technikai kérdései körül lehetnek problémák.


Kulcsszó: , intelligencia, iskola, játék

 

Kérdés

2009. szeptember 14.  -  274.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Egy 8 éves kisfiú pedagógus mamája vagyok.Marci fiunk nagy szeretetben, vidámságban nevelkedik. Van egy szuper nagymama a családban / a másik sajnos nem él már/, ezért meg tudtuk oldani, hogy ne kelljen óvodába járnia, hiszen örömmel vigyázott rá.Marci 4 és fél éves kora óta ír-olvas. No nem erőltetéssel, csak mivel a könyvek nagy szeretete alap a családunkbn, sokat olvasgattam-olvasgattunk neki, kérdezgette a betűket és egyszer csak azt vettük észre, összeolvassa őket. Azóta is boldogan teszi, teljesen természetes számára.5 éves korában anatómia könyvet kért a születésnapjára, mára pedig a könyvespolcán már vagy száz könyv ül, de ezek között a legtöbb komoly \” tudós\” könyv, a legkülönfélébb témákban, fantasztikus a lexikális tudása, sokat tanulunk tőle. Amikor \”felmérték\” a tudását / ez kötelező, mivel nem adtam oviba/az IQ-ja a zseni kategóriát súrolta. Engem ez nem érdekel, inkább az, hogy egy nagyon kötelességtudó, érdeklődő ám félénk kisfiunk van.Így került iskolába / én is ott tanítok/ . A tárgyi akadályokat nagyon jól veszi, hiszen osztályelső, de ez az amiért írok, hogy szinte folyamatosan betegeskedik. A legbanálisabb náthából komoly tüdőgyulladások alakulnak ki, rengeteget hiányzott elsőben. Gondolom azért, mert eddig nem volt közösségben, a lelke és a szervezete is most ismerkedik mindennel.Elkezdtük a másodikat, egy hét után már elkapott valamit, a homeopátia és a természetes gyógymódok híveként \”szelíden\” próbálom gyógyítani, de itthon van, eltart egy darabig, míg rendbe jön. A kérdésem az, nem lehetséges-e Ön szerint, hogy lelki okai vannak a folytonos betegeskedésnek? Teszi a dolgát, de nem szereti? Azt mondta, mikor beszéltem erről vele, hogy ezt a verziót felejtsem el, nem így van.Hogy látja Ön ezt a helyzetet? Válaszát előre is köszönöm, további jó egészséget kívánok!Kinga

 

Kedves Kinga!

Ne felejtse el saját verzióját, mert meggyőződésem, hogy igaza van: a betegeskedésnek lelki okai vannak! Levele alapján kisfia kiemelkedően tehetséges gyerek, és ez korántsem könnyű létezési forma. Teljesen más a világképe – nemcsak a tudásszintje! – mint osztálytársainak, és így nagyon nehéz a közösségbe illeszkednie! Nem is értem, mit keres az első osztályban, ahol a többiek olyasmit tanulnak, amit ő már régen tud? Tehetséggondozásra lenne szüksége, olyan tevékenységre, ami fejleszti, mozgásban tartja az agyát. Valamikor azt írtam: a gepárd is csak akkor fut 120 km-es sebességgel, ha előtte ott fut az antilop, amit utol kell érnie! Nagyon azt sejtem, hogy a gyerek légüres térben érzi magát, mentális adottságai kihasználatlanok, és a közösség sem fogadja be igazán. Mindenképpen beszéljen ezekről a kérdésekről a pedagógussal, akinek – ha a gyerek ebben az osztályban marad – segítenie kell, hogy kicsi fia „mozgásba jöjjön”, és elfogadhatónak érezze helyzetét. Bár annak alapján, amit levelében ír, én reálisnak tartanék egy jó alapítványi iskolát is…


Kulcsszó: , intelligencia, iskola, tanulás

 

Kérdés

2009. szeptember 15.  -  273.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Fiam 14. éves. 12 éves koráig sportolt rendszeresen, szorgalmasan tanult, szeretett iskolába járni. Mivel étvágytalan, válogatós gyermek, a sportban már nem hozott olyan teljesítményeket, melyeket ő szeretett volna. A megnövekedett edzést már nem bírta, vagy únta. Ezért egyik napról a másikra otthagyta, hiába kértem, hogy legalább heti 2-3-szori alkalommal még járjon el, hisz minden barátja ebben a körben volt.
Teljesen megváltozott az életünk. Egyre kevésbé érdekli a tanulás, tejesen bele van gabalyodva a számítógépes jétékokba. Ideges, durva ha leülünk vele beszélgetni, pedig szeretettel és végtelen türelemmel vagyunk iránta. Az iskolában bármi történik, csak szorong. Pl. nem akar hetes lenni. Már ott tart, hogy ő iskolába sem akar menni. Teljesen kétségbe vagyok esve. Sokat olvastam a kamaszkorról és úgy érzem ő most nagyon kamasz. Kérem segítsen tanácsával. Előre is nagyon köszönöm.
Tisztelettel
T. Márta

 

Kedves Márta!

Nem tudok sok értelmesen írni, talán azért, mert rövid levele nagyon kevés információt tartalmaz. Ha ideje engedi, szívesen venném, ha hosszabban is írna kisfiáról – aki éppen most válik „nagyfiúvá”. Azt azonban megkockáztatom: ne engedjék, hogy a gyerek a fejükre nőjön. A számítógépes játékok használatát – közös megegyezéssel – redukálják, illetve az a legjobb, ha bizonyos teljesítmények függvényeként szabályozzák. Ez a mondat tisztességes magyarsággal úgy hangzik: kell lennie egy iskolai „alapszintnek”, amit a gyereknek mindenképpen hoznia kell; ha túlteljesít, növekedhet a játékra fordított idő, ha alulteljesít…
Tudnom kellene, hogyan, milyen tünetekkel jelentkezik a szorongás, amiről levelében ír, azt is: van-e fiának társasága, változtak-e az utóbbi időben régebbi szokásai (pl. alvása, kedvelt időtöltései – a számítógépen túl stb.). Soha ne faggassák a gyereket – beszélgetés ürügyén – de éreztessék vele, hogy mindig nyitottak az őszinte eszmecserére. Nagyon fontos a „monitorozás” is; amennyire lehetséges, mindig legyenek tisztában azzal: hol van, mivel és kivel tölti az idejét. Úgy kell vele viselkedni, mintha már felnőtt lenne – de nagyon vigyázni rá, mert még gyerek! Tudom, hogy ez egyáltalán nem könnyű feladat: az örökös ellenőrzés és fegyelmezés is komoly problémát okozhat, de az is, ha a szülő „feladja” tekintélyét, és a béke kedvéért mindent ráhagy a fiára….legfeljebb aggódik, és időnként könyörög neki.


Kulcsszó: , büntetés, iskola, játék

 

Kérdés

2009. szeptember 16.  -  270.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Kislányom most kezdte az iskolát és két hét után problémák adódtak. Reggelente nem akar iskolába menni, és már ott tartunk, hogy sír, hogy ne hagyjam ott. Indokként azt hozza fel, hogy unatkozik, Ő már régen elvégezte a feladatát, amikor a többiek még nincsenek kész vele, a tanító néni nem mindig Őt szólítja fel, hiába jelentkezik. Iskola után viszont mindig boldogan jön haza, és azt mondja jó napja volt. Minden este újra játsza az iskolában történteket, az övé a Tanító néni szerepe.
Egyedüli gyerek, jó képességű, minden iránt érdeklődik, a nyáron megtanult olvasni, nagyon várta az iskola kezdést. A család minden tagja Vele foglalkozik, igyekszünk mindenben a kedvében járni. Most azonban tanácstalan vagyok, hiszen esti beszélgetéseinkkor látszólag megérti és elfogadja, hogy iskolába mindenkinek járnia kell. Mit tegyek, hogy a reggeli problámák megoldódjanak,hogyan értessem meg Vele, hogy az iskolában nem Ő a \”központ\”.
Válaszát előre is köszönöm.
Tisztelettel: J. Tiborné

 

Kedves Juhász Tiborné!

Mindenképpen türelemre inteném. Leveléből arra gondolok, nem az a döntő probléma, hogy a gyerek unatkozik – vagy nem szerepelhet eleget – az iskolában, hiszen délutánonként mindig jó hangulatban számol be az ott eltöltött időről. Inkább a szülőtől való elszakadás okozhat gondot. Vajon az óvodában ez nem volt probléma? Segítsen a tanító néni is, hogy a gyerek jól érezze magát a suliban, és várjunk néhány hetet. Ahogy kicsi lánya megszokja a körülményeket, a szeparáció okozta szorongásnak el kell múlnia.


Kulcsszó: , intelligencia, iskola, tanulás

 

Kérdés

2009. szeptember 4.  -  264.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
13 éves fiamat saját meggondolatlansága végett baleset érte januárban az iskolában. Mindkét lábát műtötték és még sajnos nem tökéletes a járása. Most szeptemberben másik iskolában kezdett. Már hamadik nap szomorúan jött haza és csak nagy nehezen mesélte el mi bántja. Osztálytársa bénának és fogyatékosnak nevezte mert még kissé még merev a járása. Másnap szintén szomorú volt. Nem hajlandó a többiekkel jönni, megvárja míg mindenki kijön az iskolából és egyedül kerülő úton sétál haza.
Nagyon sokat beszélgetek vele, bíztatom, mert okos, értelmes. De aggódom, hogy a járása miatt tele lesz gátlásokkal. Így is elég magába forduló,érzékeny igazi kiskamasz gyerek. Az osztályfőnök nagyon kedves, segítőkész,figyel rá, de nem lehet minden pillanatban mellette. Mindennap aggódva várom haza. Miben segíthetnék neki, hogy a kezdeti időszakot átvészelje?
Várom válaszát! Egy aggódó édesanya

 

Kedves Levélíró!

Ha jól értem levelét, szerencsére csak átmeneti mozgás-akadályozottságról van szó, és a gyerek járása rendeződni fog. Ha tényleg jól értem, ne engedje, hogy a gyerek eltúlozza az önsajnálatot! Hivatkozzék arra: olyan ez, mint egy sportsérülés, minden kellemetlenség ellenére egy kicsit „férfias” dolog, és mindenekelőtt: múlandó. Mire a levelemet olvassa, remélem kisfia már megtalálta azokat az osztálytársakat, akik elfogadják őt, és mellette állnak – szemben egy-két agresszív, kötekedő fiúval, akik folyton az „áldozatot” keresik. Magyarázza el kisfiának: akkor válhat a legkönnyebben ilyen áldozattá, ha nem néz szembe ezekkel a kihívókkal, ha magatartásával azt érzékelteti, hogy fogékony a provokációra. Próbálja meg nagyon óvatosan a saját viselkedését is szabályozni: ha nagyon „látványosan” aggódik kisfiáért, és sajnálja őt, akaratlanul arra tanítja, hogy ő sajnálatra méltó gyerek, és ezzel akadályozza abban, hogy megpróbáljon önállóan megküzdeni ezzel a helyzettel, és lelkileg inkább megerősödve, semmint meggyengülve kikerülni a bajból.


Kulcsszó: , betegség, érzékenység, iskola

 

Kérdés

2009. szeptember 7.  -  263.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Kisfiam 6 éves, elsős kisiskolás. Korának megfelelően nehezen indul a szabályozottabb életben, de okos, ügyes, beszédes - szóval nem aggódom. Már most felmerült azonban, hogy a gyerek csúnyán beszél...
Vannak roma osztálytársaink, az oviban is voltak, lakóhelyünkön is élnek más bőrszínű gyerekek (afrikai, roma, ázsiai...). Csendes liberálisként mi is sokat beszélgetünk arról, hogy vajon miért más a színe, vallása, miért mások a meséi más gyerekeknek. A fiam érdeklődéssel hallgat, kérdez, elfogad vagy elutasít.
Viszont a suliban \”lenégercigányozott\” egy kislányt, állítólag. Valószínűleg csak a szokott színnél is barnább tónusra gondolt, hiszen nálunk nem számít megosztónak, ha olyan barnára sülünk, mint a négerek, vagy ha úgy dörög az és, mintha cigánygyerekek potyognának az égből...vagy ez rossz? már tudjuk, hogy nem mindenki katolikus, és mindenki egy tőröl fakadt valamikor régen.
Kérdésem: hogyan magyarázzam el a fiamnak, hogy nem illik cigányozni, zsidózni, négerezni a társadalmi beidegződések, jogos bántódások miatt? Hogy még nem tudja úgy kifejezni magát, hogy azt ne értsék félre? Hogy mi hiába hallgatunk afrikai, vagy \”csak\” világzenét, vagy klezmert, más (felnőtt...) esetleg nem olyan toleráns, mint ő, még 6 évesen... amúgy szőke, kék szemű, és nem szeretném, ha ezért megruháznák. Lám, az előítéleteim :-)
Mit javasol, ne is foglalkozzak a problémával, már ha ez az, egyáltalán? Vagy tanítsam meg a médiában elhangzó kifejezéseket? Bár nem hinném, hogy kisebb vihart kavarna az afrikairoma szó. Annyit még megjegyzésképpen: a pedagógusok nem csináltak ebből nagy ügyet, reménykedhetek tehát, hogy ezt a kérdést ügyesen fogják kezelni egyszer. Nade addig én mit tehetek?
Válaszát várva tisztelettel:
B. Edina

 

Kedves Edina!
Ha Önök valóban abba a „csendes liberális” kategóriába tartoznak, amelynek tagjai nem tesznek különbséget az emberek között bőrszínük, vagy vallásuk alapján, lényegében nem kell semmit sem tennie, mert világképüket a gyerek automatikusan átveszi. Legfeljebb egy-egy óvatos megjegyzést tehet arról, hogy ezek a szavak „bántanak”, és fájdalmat – sem testit, sem lelkit – ugye lehetőleg nem okozunk senkinek. Ez a bolond világ, amelyben ártatlan félreértések és durva neveletlenségek mosódnak össze, remélhetőleg gyorsan elmúlik…


Kulcsszó: , erőszak, érzékenység, iskola

 

Kérdés

2009. szeptember 4.  -  260.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr!
Férjemmel nehéz döntés előtt állunk. Kisfiunk most 6 éves, következő évben iskolába menne. Úgy érzem, már most el kell kezdenem gondolkodni azon, hogy neki mi lenne a legjobb. Első hallásra ez nem olyan hatalmas problémának tűnik, de nála autizmus spektum zavar a diagnózis. Az óvónénik azonban azt mondják, hogy ők nem sorolnák őt ide. Hiszen más gyermekekkel együtt játszik, sőt barátja is van. Nem kezelhető nehezen, sőt nagyon együttműködő és nem ragaszkodik az állandósághoz, nincs ismételgető mozgása stb. Viszont általánosságban véve minden területen kb. 1,5 évvel elmarad (kb. 3 éve tartja ezt a lemaradást) társaitól. Ez már egészen kicsi kora óta megmutatkozik: később tanult meg járni (16 hónaposan), 4 éves korára lett szobatiszta. A kommunikációval jelenleg is gondjaink vannak, nehezen fejezi ki magát, ha kérdezek tőle sokáig gondolkodik, a szórendeket nem megfelelően használja (pl. a \”nem megyek aludni\” helyett az mondja \”nem aludni megyek\”)Emellett azonban nagyon érdeklődik a számok iránt, számol is, de nem látom a zsenit benne. Mostanában érdekli az olvasás is, ismerkedik a betűkkel. A nyáron tanult meg biciklizni. Rajzolni kifejezetten nem szeret, úgy érzem, mivel ha nem sikerül neki valami, kudarcként éli meg, így nem is akarja folytatni. Összességében véve sokszor úgy látom hogy a fogyatékossággal élők és a nem fogyatékossággal élők között van valahol, így azt sem tudom eldönteni,neki mi jelentené inkább az előrejutást (erőltetni sem szeretném, hogy amire nem képes azzal keljen megbirkóznia). Ebben a tanévben el kellene dönteni, hogy egészséges gyermekek között tanuljon-e, vagy inkább a fogyatékossággal élők között lenne neki jobb, vagy maradjunk még egy évet az oviban, hogy érettebbé váljon, ha azt látjuk, hogy a lemaradása - másfél év - nem nő. Felmerült az alapítványi iskola is, de a lakóhelyünk közelében nem tudunk ilyen lehetőségről. Ön mit tanácsol, mit tegyünk?
Üdvözlettel: V.Judit

 

Kedves Judit!
Ha egy gyerek 16 hónapos korában jár, és négyéves korában szobatiszta, semmivel nincs az átlagtól elmaradva. „Autisztikus spektrumra” levelében csak a kommunikációs zavar (és talán a rajzolástól való idegenkedése) utal, a probléma, ha fenn is áll – nem látszik súlyosnak. Azt javaslom, a beiskolázással várjanak egy évet, de keressenek egy jó szakembert, aki hetente egy-két alkalommal külön foglalkozik a gyerekkel – elsősorban kommunikációs nehézségeivel. Látok esélyt arra, hogy egy év után kisfia „normál” általános iskolába beiskolázhatóvá válik.


Kulcsszó: , érzékenység, iskola, óvoda

 

Kérdés

2009. július 14.  -  179.  cikk kinyitása

Kedves Tanár Úr!
Kiskamasz gyermekem (13), Barnabás életében újabb vízválasztóhoz érkeztünk. Ebben az új, ráváró élethelyzetben is szeretnénk mellette állni, ha szükséges segíteni őt, de úgy érzem, hogy ehhez tanácsra van szükségünk. A vízválasztó a sikeres felvételt jelenti az általános iskola 6. osztálya után Budapest egyik hatosztályos gimnáziumába, ahol szeptembertől osztálytársai közül csak ő tanul tovább, így ez egy új közösség megismerését, elfogadását és önmaga elfogadtatását jelenti. Természetesen ez egy normális élethelyzet, de az ő helyzetében, azért egy kicsit mégis más. Barnus problémamentes terhesség után született komplex fejlődési rendellenességgel, melyre csak a megszületését követően derült fény. A nyitott hasfal következtében azonnali műtéti beavatkozás volt szükséges. A fejlődési rendellenesség velejárója, hogy felső testének jobboldala fejletlenebb, így jobb karja és kézfeje is, valamint könyökét is csak kb. 120 fokos szögben tudja nyújtani.
Az évek során nagyon igyekeztünk úgy nevelni őt, hogy ezt az állapotot egészséges lélekkel tudja elfogadni. Soha nem panaszkodik, kesereg, nyíltan tud beszélni arról, hogy hogyan jött a világra. Bár azt, hogy belül mit érez, nagyon nehéz azt hiszem még egy szülőnek is felismerni. Kiskora óta mindig talál „megoldást”, hogy a számára kihívást jelentő feladatokat megoldja, így úgy tűnik, hogy valóban elfogadta a helyzetet, mégis személyiségében, viselkedésében bizonyos szituációkban a szorongás egyértelmű jeleit lehet felfedezni. Körömrágás, tenyérizzadás, és ami a legtöbb problémát okozza: az alvásprobléma a nem megszokott környezetben. Az iskolai táborok előtt már egy-két nappal jól látható, hogy belső pánikot, szorongást okoz neki az elutazás ténye. Talán hiba lenne személyiségének minden „gyengébb” vonását visszavezetni a vele történtekre, de bizonyos fokig biztosan belejátszott a szorongás kialakulásába ez a tény is.
A hosszabb bevezető után jöjjön a konkrét kérdés. Az iskolában, ahová felvették kötelező jelleggel gólyatábort szerveznek a leendő hat és négy évfolyamos gimnazistáknak augusztus utolsó hetében, így rögtön a változások kezdetén két dologgal is szembe kell néznie. El kell fogadtatnia magát leendő társaival és le/meg kell küzdenie az alvásproblémáját/val. Hogyan tudunk neki segíteni? Milyen tanácsokat adhatunk neki, hogy ő is úgy, mint a vele egykorú társai felhőtlen örömmel tudjon részt venni a közösségi életben. Elég-e egy jó tanács, amit mi próbálunk alkalmazni vagy esetleg nagyobb segítség lenne Barninak, ha szakember közvetlen segítségét kérjük.
Segítségét és válaszát előre is köszönöm!
Üdvözlettel:
Sz. Kata

 

Kedves Kata!

Egyelőre nem tanácsolom, hogy szakemberhez forduljanak. Levele alapján úgy érzem, Barnus ki tudja alakítani a megfelelő magatartás stratégiáit, képes arra, hogy megküzdjön az új helyzet kihívásaival. Tanácsokkal sem halmoznám el őt – csak, ha kéri! Érzékeltessék vele, hogy – bár ha kell, mindig mögötte állnak – elég érettnek tartják arra, hogy önállóan szálljon szembe „démonaival”. Remélem, a tábort olyan pedagógus vezeti, aki észrevétlenül is odafigyel, és tapintatosan segít majd Barnusnak. A tábor „sikere” valóban fontos a gyerek későbbi beilleszkedése szempontjából, ezért együtt szurkolok Önökkel. Kérem, Barnus hazaérkezése után írjanak nekem.


Kulcsszó: , alvás, iskola, szorongás

 

Kérdés

2009. június 17.  -  132.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr! A fiam idén lesz 9 éves. Tavaly decemberben elvittem a nevelési tanácsadóba, mert apróbb dolgokra, kihagyásokra figyeltem fel nála. Az eredmény szerint figyelemhiány az ok, nem pedig a diszlexia, diszkalkulia. Az írásos szakvéleményt erről az iskola is megkapta, és külön a tanárnőkkel is elbeszélgettem erről a fogadóórán. Gyerekem jól teljesít, a kiválóak között van. A vele foglalkozó fejlesztő pedagógus véleménye az, hogy felesleges hozzá járnia, mivel ezen a téren minden rendben van. Csoportos viselkedésnél lehetnek gondok. Idén áprilisban történt valami amiről a tanárnők semmit nem mondanak, és innentől a gyerekem a karakánabb oktató szavaival élve az amúgy is renitens gyerekeket (rondán beszélő, rossz magaviseletű, agresszív) \”elrontja\”. Tudomásomra jutott az is, és sajnos tapasztaltam is, hogy ezen gyerekek szeretik ráfogni a csibészségeiket akkor is, ha még csak a közelben sincs, és ezt a tanárnő engedi, utóbb pedig mindig kiderül, hogy semmi köze nem volt a dologhoz. Úgy érzem, hogy a 24 fős osztályból ki lett pécézve a gyerekem. Magatartás jegye le van rontva rendesen. Napközis tanárnő szerint ha olyat tesz amit nem kellett volna, felfogja, elismeri, és bocsánatot is kér miatta. Több más foglalkozáson, tanfolyamon (Filmesképző, aikido, görkori, számítástechnika) ahol részt vesz, soha semmi gond nincs vele. Sőt olyan jellemzést adnak, hogy az okításokon fegyelmezetten, korának megfelelően viselkedik. Több hasonló cipőben járó szülőtárssal is beszélgettem erről, akik javasolták egy kisebb létszámú osztályba ill. más iskolába való átvitelét, ahol jobban odafigyelnek rá is, és fejlesztik a képességeit. Ön mit javasol erre? Lépjek a gyermekem érdekében, vagy hagyjam ebben az osztályban, szocializálódjon, tanulja meg ilyen fiatalon hogy biza igazságtalanságok is érhetik? Jó egészséget kívánok Önnek, és kíváncsian várom válaszát, válaszukat! K. Andrea

 

Kedves Andrea!

Akárhányszor elolvasom a levelét, nem értem: történt valami tavasszal az iskolában, amiért a tanárok úgy vélik, kisfia rossz hatással van az „amúgyis renitens” osztálytársaira – de nem mondják meg: mi az, ami történt? Ha így van, én bizony ragaszkodnék ahhoz, hogy beszámoljanak nekem a történtekről! De azt sem értem: miért kellene egy kisebb létszámú osztályba átvinni őt, ahol „jobban odafigyelnek rá”, amikor levelének más részében arról ír, hogy a gyerek kiválóan teljesít, és fegyelmezett is – csak valamiért „rászállt” az osztály és a tantestület is? Ha ezekben a kérdésekben – ellentmondásokban – állást lehet foglalni, a döntés legfontosabb eleme: hogyan viseli helyzetét a gyerek? Ha úgy látja, nincsenek barátai, és szenved az iskolai atmoszférától – és a gyerek maga is úgy látja: legszívesebben másutt folytatná – magam is úgy vélem, keressen a számára másik – a gyerek karakteréhez a legjobban illő – iskolát.


Kulcsszó: , erőszak, intelligencia, iskola

 

Kérdés

2009. május 27.  -  103.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr,
Családunk egy tagjával kapcsolatban szeretnék kérdezni, előre elnézést kérek a hosszú levélért, de próbálom minél pontosabban leírni az esetet. A Leányzó akiről szó van 8 éves, most fejezi be az első osztályt. A szülei (a párom nővére és a férje) hosszú évekig vártak, mire babájuk született. Ő az egyetlen gyermekük. Az anyai nagyszülőknek pedig egyetlen unokájuk, tényleg a család szeme-fénye. Én a kislányt cserfes, könnyen barátkozó, nyitott személynek ismertem meg, aki imád szerepelni, központban lenni.
A gondok az iskolába kerüléssel kezdődtek. Kívülállóként úgy látom, az óvodához képest túl nagy volt a váltás. Bekerült egy 35 fős osztályba egy olyan gyermek, aki addig azt szokta meg, hogy a család (a környezete) elsősorban vele foglalkozik. A koncentrációs problémákat már az elején jelezte a tanító néni. Így évvége felé úgy látszik, hogy a gyerek teljesítménye gyenge, mind az olvasását, mind a számolást illetően. Amikor együtt tanulunk látszik, hogy többször elkalandozik, nem a feladatokra figyel ilyenkor az eredmények sem jók (számolásnál azt gondolom csak mond egy számot, aztán vagy jó lesz vagy nem. Ha odafigyel ritkán hibázik). Olvasásánál ugyanez a helyzet. A felmérők, tesztek rendszeresen gyengén sikerülnek neki, az értő olvasás felmérésénél leginkább azért, mert egyszerűen meg sem csinálja a feladatokat. A nevét pár héttel az iskola befejezése előtt több hibával írja le. Mindezek azért furcsák nekem, mert ugyanakkor úgy látszik, hogy például maga az olvasás igenis érdekli. Az esti mesélésnél többször előfordult, hogy azt kérte meséljek én egy mesét majd ő is egyet. Már Karácsonykor is többször előfordult ilyesmi, én úgy láttam a kislány élvezettel olvasott és értette is a maga által olvasott mesét (utána pár szóban beszélgettünk róla). Mindezek mellett a leányzó nagyszerű képzelőerővel rendelkezik. Legutóbbi szülinapjára bábszínházat kapott. Az ajándék részeként egy mesét elő is adtunk neki, könnyen bevonható volt (többször rászólt Piroskára, hogy ne térjen le az útról), majd a mese végén azonnal birtokba vette az új játékot könnyen játszottam el vele a Róka és a holló meséjét - ahol szabályok közé volt szorítva, de élvezettel talált ki saját meséket is. Ami meglepett hogy ezek a saját mesék kivétel nélkül verekedésbe, viszálykodásba torkolltak (állatmesék voltak, a róka összekapott a gólyával, a farkas meg akarta enni a hollót stb.)
Kérdésem az lenne, hogy amennyiben a pedagógus az osztályismétlést javasolja, érdemes-e ezzel szembe menve tovább küldeni a második osztályba? Magam úgy látom, hogy egy kisebb létszámú, esetleg kevesebbet követelő osztályban hamar magára találna. Furcsának és elkeserítőnek is találom, hogy egy kisgyerek aki délután 4 óráig az iskolában van ne tudja megfelelően elsajátítani az első osztály anyagát. Azt gondolom ez inkább annak a jele, hogy nem a számára megfelelő iskolába jár. De ez újabb kérdést vet fel: mit lehet ilyenkor mondani a gyereknek? Miért kerül másik iskolába? Azt gondolom a magyarázatnak nem szabad "nevelő szándékúnak lennie". Nem jó ha azt mondjuk a gyereknek "kislányom remélem ebben az iskolában majd jobban tanulsz..." Én sokkal inkább valami olyan dolgot mondanék, amit maga is könnyen belát. Például, hogy ez az iskola közelebb van, vagy valami ehhez hasonlót. Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel: Erika

 

Kedves Erika!
No lám, mégiscsak előkerült a „hosszabb” levele, de már nem javítom ki a korábbit: amit a németül beszélő apukával kapcsolatban írtam, így is helytálló. Levelére térve: első lépésként mindenképpen egy alapos pszichológiai vizsgálatot tartok. Valóban vannak-e a gyereknek koncentrációs zavarai, és ha igen, milyen fokúak. Mindez azért is fontos, mert ebben az életkorban a koncentráció zavarát – speciális foglalkozásokkal – csökkenteni lehet. Ha a tanítónő osztályismétlést javasol, én mindenképpen elfogadnám (hiszen a második osztály ezen a felkészültségi szinten komoly nehézségeket okozhat), de valóban iskolát váltanék. Elképzelhető, hogy egy jó alapítványi iskolát keresnék, amely érzékenyebb a gyerekek egyéni értékeire, és az alacsony osztálylétszám miatt is jobban képes a gyerekek egyéni adottságaira hangolódni. Más kérdés, hogy én nem mismásolnám el a magyarázatot; lényegében azt mondanám a gyereknek az iskolaváltásról, amit most a fentiekben megírtam.


Kulcsszó: iskola, intelligencia, érzékenység

 

Kérdés

2009. május 27.  -  101.  cikk kinyitása

Üdvözlöm!
Zsuzsa vagyok és van egy 16 éves kamaszodó fiam, vele vannak problémáim és szeretném őket a lehető legjobban megoldani. Voltak gondok vele már az óvodában is, nevelési tanácsadóban, pszichológusnál is voltunk, azt mondták, hogy hiperaktív. Az általános iskola alsó tagozatában sűrűsödtek a bajok, szinte mindennap volt valami apróság, ami miatt a szőnyeg szélén álltunk. Felső tagozatban már nem volt annyira rossz a helyzet, próbáltuk egyengetni a dolgait, a pszichológus tanácsára napirendet írtuk, kikérdeztük, igyekeztünk úgy hozzáállni az egészhez, hogy a gyereket otthon ne érje kudarc, állandó szidás. Így a felső tagozaton átlavíroztunk nehezebb megpróbáltatások nélkül szerintem. Most 9. osztályos szakközépiskolában, az elmúlt pár hónapban kezdődtek a gondjaink újra, mert bekerült egy olyan közegbe, ahol sokkal szabadabbak a gyerekek, már nem tudják annyira szigorúan fogni őket, belebeszélnek az órába, közbevágnak, beszólogatnak. Mivel azt látta, hogy ezt szabad és semmi retorzió nem éri, ezért ő is csinálja. Megbeszéltük, hogy ezt nem lehet és szinte egész eddigi életében mást sem csináltunk, mint megbeszéltük, hogy mit lehet és mit nem, de másnap kezdhetjük elölről, mert egyik fülén ki a másikon be. Ezt viszont úgy gondolom, hogy nem akarattal teszi, tehát odafigyel arra, amit mondunk, meg is bánja, el is határozza, hogy tényleg odafigyel a megbeszéltekre, de valahogy még sem sikerül. Azt veszem észre, hogy nem tudja lekötni az iskola, szerinte hülyeségeket tanulnak néha, nem tudom, hogy mivel motiváljam, ugyanis azt belátom, hogy ebben néha igaza is van. Azt is látom, hogy keresi a céljait az életben, nem is tudja, hogy mi akar igazán, hullámzó a teljesítménye és a kedélye is, van amikor nagyon lelkes, de van amikor riasztóan szomorú. Igyekszünk mindenben támogatni és beszélgetni vele, közös dolgokat csinálni, odafigyelni, persze ez nem mindig sikerül teljesen. Az utóbbi időben rajtakaptam, hogy hazudott, nem ért haza időben, csak órákkal később, megbeszéltük, szemmel láthatóan megbánta. Nem büntettük meg érte, mert azt gondoltam, hogy a megbánás a célom és nem az, hogy egy hetet otthon töltsön szobafogságban. Tudom, hogy próbálgatja a korlátait, viszont tanácstalan vagyok, nem tudom, hogyan tudnék segíteni, hogy ezt a nehéz korszakot átvészelje. Biztosan nem ismerem teljesen a fiamat, mert neki is vannak titkai, nem is túl közlékeny mostanában, az érzéseiről egyre ritkábban beszél, sőt már egyáltalán nem, érzem, hogy valami nem stimmel, próbáltam megfogalmazni, nem tudom sikerült-e.
Előre is köszönöm a válaszát!
Minden jót!
Zsuzsa

 

Kedves Zsuzsa!
Azt hiszem, sikerült, mégis – vagy éppen ezért? – úgy érzem, a „kisfiának” a lelki értelemben vett elvesztésétől fél, és ebben sok, hasonló korú gyerek édesanyjával osztozik. A tizenévesek „referencia-csoportját” már nem a szülők alkotják, nem ők a legfőbb bizalmasaik, nem velük osztják meg titkaikat, gondjaik, érzelmi konfliktusaik javát. Minél következetesebb és minél hatékonyabb volt a kontroll korábban – mint ahogy ez Önöknél is történt – annál fájdalmasabb, amikor az ember foszladozni érzi a hálót, amit szeretetből, szabályokból, aggodalomból font gyermeke köré. Bizony, alig akad serdülő, aki szüleinek mindig igazat mond, sohasem késik el, és legbelső érzéseit a szüleivel osztja meg; a gyerek ilyenkor szabadulni szeretne azoktól a normáktól, értékektől, amelyekkel a szülő korábban körülzárta őt, és azoknak, akiket szeret, gyakran annak árán is fájdalmat okoz, hogy maga is szenved tőle. Nem írta meg, hogy mekkora a baj. Azt remélem, hogy a gyerek azért gond nélkül veszi az iskolai akadályt, vagyis jövőre tizedikes lesz, és a magatartásával szemben sincsenek komoly aggodalomra okot adó kifogások. Ha így van, segítsen a fiának, hogy szép nyara legyen, és próbálják őt egy kicsit felnőttesebben kezelni. A serdülő azt viseli a legrosszabbul, ha „gyereknek” nézik, és ugyanúgy ellenőrzik minden lépését, mint évekkel korábban. Nekünk, szülőknek, pedig az a legnehezebb, hogy elérjük: miközben szinte már felnőttként kezeljük őt – úgy is kommunikálunk vele – azért mégis rajta legyen a szemünk. Hiszen éppen azért akar annyira felnőtt lenni – mert még gyerek!


Kulcsszó: büntetés, hazugság, iskola

 

Kérdés

2009. május 28.  -  95.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor úr!
Sokáig gondolkodtam elég nagy horderejű-e a problémám ahhoz, hogy az ön segítségét kérjem, de úgy döntöttel megírom a gondomat. 11 éves 5. osztályos fiamról van szó. Nem tudom eldönteni, hogy csak kiskamaszkori leszakadás kísérlet, vagy valami más van a dolgok mögött. Talán fontos, hogy 3 gyermekem van, a nagyok 20 és 22 évesek. Velük is "megszenvedtük" ezt az időszakot: volt: ajtócsapkodás,nem érdekelsz, utállak, DE mind e közben éreztem, hogy a bizalmuk bennünk töretlen. A pici kiskorában nagyon félénk gyermek volt, csak velünk érezte igazán jól magát. Én viszont ilyenkor is éreztem egy féket benne, amit jobb híján bizalmatlanságnak neveznék. Példa erre: ha elesett és megsebezte magát inkább eltitkolta mint, hogy odajött volna segítségért. A szeretetteljes, nyugodt légkörből kikerülve az óvoda első időszaka nem volt egyszerű. Hála a lelkiismeretes és tündéri óvónőknek, akik mindenben együtt működtek velünk az óvoda végére nyitottabb, bátrabb kis ember lett. Az iskolakezdés, tulajdonképpen zökkenőmentes volt. Természetesen sokat segítettünk, foglalkoztunk vele. Jó eszű, jó tanuló fiú. A gondok most 5. osztály közepén kezdődtek. A haverok mindennél és mindenkinél fontosabbak. Megpróbál hozzájuk hasonlítani. A jegyei elkezdtek romlani. A rossz jegyeket nem mondja meg. Nem ír házi feladatot. Ha kérdőre vonjuk dührohamot kap, kiabál, rugdos. Sokat beszélgetünk, vagy inkább én beszélek ilyenkor. Ha mégis megszólal megrémít amit mondd: nem érdekli mit mondunk, hagyjuk békén, ő normálisan viselkedik, különben is mi nem szeretjük őt eléggé. Próbálom benne tudatosítani, hogy nem a szeretetünket, hanem a bizalmunkat fogja elveszíteni ha így viselkedik. Nagyon fáj nekem látni, hogy nem bízik bennem. Nem tudom mi lenne a jó magatartás részemről és a család részéről, hogy ezt az időszakot nagyobb sérülések nélkül "átvészeljük".
Tisztelettel: Ildikó

 

Kedves Ildikó!
Nincs egy órája, hogy egyik kedves levélíróm 12 éves kislányával kapcsolatosan ugyanerről az problémáról írtam. Egy nehéz, küzdelmes időszak első mozzanatait élik, ráadásul az Ön kisfia az átlagosnál zárkózottabb, „magának valóbb” alkat (én ezt veleszületett adottságnak tartom, nem bizalmatlanságnak), aki természetéből adódóan nehezebben, több kínlódással serdül, mint a többiek. Bizony, amikor a serdülő független, autonóm ember szeretne lenni, igen gyakran az történik, hogy a szülőtől való függését a kortársaktól való függéssel cseréli fel! Azt javaslom, ne próbáljon kisfia lelkére hatni, a „prédikáció” ebben az életkorban eredménytelen, hiszen a gyerek éppen azt hallgatja naponta, amit le szeretne rázni magáról, amitől meg szeretne szabadulni, mert azt az illúziót táplálja magában, hogy ezek a „béklyók” akadályozzák az önmegvalósításban. Legyen pontos, határozott és szűkszavú a legfontosabb magatartási normák tekintetében, és csak akkor beszéljen erről a témáról hosszabban, ha a gyerek kezdeményezi.(Persze, arra várhat egy darabig, de meglátja, ez is bekövetkezik.) A kudarcok esetén ne hangsúlyozza, hogy keserű, kétségbeesett, ennek a gyereknek nem kell táplálni a bűntudatát, meggyőződésem, hogy amúgy is küszködik vele eleget. Ne fenyegessék a bizalom elvesztésével, inkább éreztessék vele: a bizalmuk töretlen, és tudják, hogy ki fog kecmeregni a hullámvölgyből. Nem tudom, a két nagyobbik – már-már felnőtt – gyerek mit csinál, hogyan és hol él, de ha közel vannak egymáshoz, ők is sokat segíthetnének ebben.


Kulcsszó: büntetés, hiszti, iskola

 

Kérdés

2009. másjus 20.  -  84.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr!
Nagyon örülök ennek az oldalnak. Több könyvét olvastam, és mindig meghat a tiszta látása. Persze mi szülők sokszor elfogultak vagyunk és csak a problémánkat, látjuk,túlbonyolítjuk a dolgokat, pedig az orrunk előtt van megoldás. Két gyermekünk van, akiket megértő meleg családi háttérrel, nevelünk, és próbáljuk a szerintünk fontos értékeket átadni nekik. Nagylányunk 26 éves, és már külön lakik, diplomát szerzett, folyamatosan képzi magát és határozott céljai vannak. Amerre jár mindenhol kedvelik, szóval un. jól sikerült gyerek. Hazudnék ha azt mondanám sose volt vele gond, de sikerült leküzdeni a problémákat. Fiacskám 16 múlt, jó nevű gimnázium tanulója, (osztály átlag 4,7) de feladja a leckét. A tanulás nem érdekli, persze ha muszáj tanul, de utána jön a rossz jegy, 2 éve tanul gitározni és az összes értéket a gitár képviseli. Ő gitár tanár lesz és csak ez érdekli. Próbáltuk kérni, már oda ültem mellé és segítettem tanulni, próbáltuk szigorral, semmi hatás. Talán nem lesz gond az év végén, de jön a 11. év, ami beleszámít a felvételibe és ez nagyon aggaszt. Tudni kell róla, hogy sokáig kitűnő tanuló volt, versmondásban országos versenyekre jártunk, érdeklődő volt szinte minden iránt. Most azt látom, hogy beszűkült a világ körülötte. Próbálkozik a zeneszerzéssel, dalszöveg írással és pár gitáros haver. Kevesebbet beszélget, mert már azt az időt is a gitározás tölti ki, közös programokra inkább nem jön. Kedves, nem csavargó, megértő társaival, jó bíró vagy pszichológus lenne belőle, az érvekkel sokszor engem is meglep. Sőt sokszor azt gondolom igaza van. Élvezi amit csinál, nem görcsöl dolgokon, bár a rosszjegy ciki, és vidáman jár iskolába. A jövő szempontjából ez nem a legjobb út. Szeretném kikérni a véleményét. Mi a helyes megoldás ebben az esetben. Ha így folytatja korlátozottak lesznek a lehetőségei a felsőoktatásban. Bár tény, hogy ügyesen gitározik, és egy év alatt kettőt végez, mégis úgy gondolom, főként a mai viszonyok mellet a művészeti oktatás hanyatlóban van. Szeretném ha majd visszagondol a tini éveire azt élményekkel és boldogan tegye. De hogy legyek okos?
Tisztelettel köszönöm válaszát. Nagyon jó egészséget kívánok. Márti

 

Kedves Márti!
Én meg azt hiszem, a jövő szempontjából kisfia a lehető legjobb úton halad. Sokkal többet ér az, ha a gyerek minden belső görcs és külső kényszer nélkül „önmaga” lehet, mint az, ha állandó feszültség közepette, a szülői dresszúrának engedve, lemond arról, amit csinálni szeret, és valamivel jobb jegyeket produkál az iskolában. Persze, „terelgesse”, vigyázzon, nehogy túlságosan egyirányba lengjen ki az inga – ez szülői kötelesség – de úgy látom, ennek a fiúnak nagyon jó természete van, és pontosan tudja, mit akar. Ha továbbra is ilyen harmonikus, kiegyensúlyozott és következetes marad, higgye el, minden ajtó megnyílik előtte – ahová ő valóban be kíván nyitni.


Kulcsszó: testvér, tanulás, iskola

 

Kérdés

2009. másjus 21.  -  81.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr!
Van két gyermekem. Mind kettő kislány. A nagyobbik lány nem a mostani férjemtől van. Őt hoztam ebbe a házasságba 2 évesen. Vele nincs semmilyen problémám. Mindig türelmes, kitartó, szófogadó gyermek volt, ahogy most is. Jelenleg 12 éves. Kitűnő tanuló "maximalista.". El tudja viselni a vereséget, de nagyon törekszik arra, hogy osztályelső legyen. Sőt arra, hogy mindenben Ő legyen a legjobb. Már én szóltam rá, hogy ne tanuljon annyira inkább többet játsszon, szórakozzon, kapcsolódjon ki. Azt mondtam neki "nem tudom, hogy jól tettem-e" hogy ne görcsölj annyit kislányom a tanulással (ez leginkább a történelemre vonatkozik) a többiek fele ennyi energiát sem fektetnek a tanulásba, még is megkapják az 5-t. Ez tavaly volt. Jelenleg is osztályelső, de megfigyeltem, hogy még az iskolában elkészíti a házi feladatát szünetben, és mire hazaér itthon már nincs feladata. Csak hétvégén foglakozik a tanulással, ha van valami feladata. Idén abbahagyta a zeneiskolát azzal az indokkal, hogy jövőre 7.-s lesz és 1-2 tantárggyal több lesz nekik, és úgy érzi, hogy nem bírja majd a zeneiskolát is ahol gitározni, és zongorázni tanul persze a szolfézs mellett. Jelenleg másfél éve versenyszerűen táncol ill. tanul táncolni, de versenyre is járnak. Tartok tőle, hogy talán nem volt jó ötlet rászólni a gyerekre, hogy ne tanuljon annyit, mert lehet, hogy ezért lassan leszokik a felelősség teljes tanulásról? Arra szeretnék választ kapni , hogy hibáztam -e? A másik kislányom viszont problémás gyermek. Egyáltalán nem szeret tanulni. Meséket, verseket könnyen elsajátít, bátran kiáll emberek elé szavalni, mesét mondani, ahogy a nővére is. A matematikát is megérti, de elég "szájbarágós"-e téren. Az iskolában nem érti, ahogy a tanítónéni magyarázza. Ha én elmagyarázom neki türelmesen többféleképpen egyszer csak ráérez átlátja és megérti. De ehhez nagyon sokat és sokféleképpen kell magyaráznom. A szorzótáblát amit tanulni kellet úgy mint egy verset 2 nap alatt megtanulta. Nincs olyan jó logikája sajnos mint a nővérének. Nem szeret olvasni. A tanítónénije szerint nagyon szépen olvas. Nem hibázik. Itthon viszont megfigyeltem, hogy cseréli a szavakat, és sokszor lehagyja az utolsó betűt vagy szótagot a szavakból. Pl apa kapál a kertben. Ő úgy olvassa, hogy Apa kanál a kertben. stb. A viselkedésével is probléma van. Ha pl. Ő meg lát egy osztálytársán egy szép cipőt,ruhát, órát, stb. neki is azonnal kell. (Neki is szép ruhái cipői stb. vannak). Persze nem vagyok az a fajta szülő, hogy azonnal teljesítem minden kívánságát. Nem csak azért, mert anyagilag sem engedhetem meg. Ha milliomos lennék sem kapna meg minden kis-nagy dolgot amire vágyik, mert akkor nem tanulná meg azt, hogy igen is mindenért meg kell küzdenünk az életben és nem pottyan az ölünkbe semmi. Most azt kezdtem el nála, hogy ha elmegy a boltba amit nagyon szívesen tesz a (nővérével ellentétben) akkor kap pl. 50-100 Ft-ot és azokat az összegeket összegyűjti, és arra költi amire akarja. A magatartásával olyan "probléma" is van az iskolában, hogy Ő nagyon szereti a nála kisebbeket. vegyes csoportú oviba járt 4-évig ahogy a nővére is. Ő volt az Óvó néni jobb keze. Szívesen segített a kisebbeknek, ha sírtak meg vigasztalta őket, szívesen "anyáskodott" felettük. Most második osztályos és most is szeretne ilyeneket játszani az osztálytársaival, de ők ezt a "dedós" játékot nem díjazzák. Amúgy állandóan megsértődik, könnyen abbahagyja az olyan játékot amiben szabályok vannak. Pl. ha fogócskáznak az utcabeli lányokkal (10-12-évesek) és őrá kerül a sor,hogy fogó legyen inkább megsértődik és abbahagyja a játékot. Mindig keres valami kifogást. Azt szeretném meg tudni, hogy ez normális viselkedés egy 8 éves gyereknél, vagy sürgősen tenni kell valamit?
Megtisztelő válaszát várva. Maradok Őszinte tisztelője. Egy gyermekeiért aggódó édesanya Erzsébet. További munkájához jó erőt és egészséget kívánok

 

Kedves Levélíró!
Teljesen valószínűtlennek tartom, hogy kislánya mostanában azért felületesebb a tanulásban, mert korábban Ön túlzásnak minősítette igényességét. Számomra sokkal hihetőbb magyarázat, hogy a gyerek serdül; elérte azt az életkort, amelyben az értékek fontossági sorrendje szükségszerűen módosul, amelyben átmenetileg megkérdőjeleződnek a régi elkötelezettségek, és olyan dolgok válnak érdekesekké, fontosakká, amelyek korábban nem foglalkoztatták. Biztos, hogy Ön nem hibázott – és a gyerekben sem találok hibát: a felnőtté válás útján egy új szakasz küszöbéhez érkezett. Miután most is „osztályelső”, nem hiszem, hogy jogosan vádolhatnánk felelőtlenséggel. Ami az „ötöshöz” kell, azt ő kirázza a kisujjából, és amikor ennél többre lesz szükség, biztos vagyok benne, hogy azt is nyújtani fogja. Ami kisebbik lányát illeti: hát, nem könnyű egy ilyen kiváló képességű nővér árnyékában élni. Mindennek ellenére, levelében semmit nem érzékelek, ami „sürgős tennivalót” igényelne. A gyerek talán egy picit hisztisebb, érzékenyebb az átlagosnál – de ebben sem vagyok egészen biztos. Abban viszont igen, hogy gyorsan megtanulja majd: a kortársközösségben csak a játékszabályok betartásával vívhat ki elismerést magának. A takarékosság és a „gyűjtögető életmód” igazán jó ötlet, de nem hiszem, hogy azért kellene pénzt adnia a gyereknek, amiért anyja helyett elmegy a boltba. Az ilyesmi része a család életének, mondhatnám úgy is: a gyereknek kötelessége, hogy „besegítsen” a család működésébe. Ezért nem jár pénz. Inkább zsebpénzt adjon neki, amit ugyanúgy összegyűjthet, és gazdálkodhat vele.


Kulcsszó: testvér, iskola, tanulás

 

Kérdés

2009. május 11.  -  80.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor úr!
Én egy 29 éves anya vagyok, elég korán szültem, most 8,5 éves a kisfiam. Tüneményes gyerek, de egyszerűen kikészít, ha a házi feladatra kerül sor. A suliban direkt nem írja fel, mikor hazajön, akkor pedig azt mondja, hogy csak ennyi, amennyit felírt és azt is órákig csináljuk, addig, ameddig ki nem készít, és nem azért mert nem tudja, hanem azért, mert nincs kedve, vagy nem tudom. Elkalandozik, meg a tipikus pisilni kell, éhes, szomjas szindróma. Már mindennel „megfenyegettem” elvettem a tv-t számítógépet, telefont, nem mehet a barátaihoz, de nem igazán érdekli. Ilyenkor eljátszik az udvaron, vagy a szobában. Mindenre azt mondja, hogy – elfelejtettem –, és ami a legrosszabb, hogy zsarolni akar , hogy ő elköltözik, meg megöli magát, mert hogy én mindig agyonverem meg kiabálok vele. Életében 2× kapott 1-1 jólirányzottat, mert fél óra hiszti után beküldtem a szobába és közölte, hogy hülye vagyok. Ez volt az agyonverés. Ezt kb.: 2 hónapja csinálja most folyamatosan, pedig semmi változás nem történt az életében.
Előre is köszönöm a segítségét!
Üdvözlettel: Brigi

 

Kedves Brigi!
Úgy gondolom, kisfia egy igazi Micimackó. Tudja, az „igazi” hiperaktív gyerek olyan, mint Tigris a Micimackó c. Milne könyvben. Megállás nélkül mozog, és koncentrációs zavarral küszködik. Vannak azonban olyan hiperaktív gyerekek is, akik nem nyugtalanok, nem mozognak sokat, de koncentrálni ugyanúgy nem tudnak, mint Tigris. A könyvben Micimackó pont ilyen: szeretetreméltó, kedves és álmodozó. A kisfiát éppen ilyennek képzelem; nem direkt nem írja fel a leckét, csak éppen akkor valami más jár a fejében – és hiába okos, a tanulás során is folyton elkalandozik. Ha nincs tévé és nincs számítógép, jól elvan akkor is: ábrándozásaival egyedül is remekül eltölti az időt. Tudom, hogy ez a Micimackó metafora nem vigasztalja meg, de talán – ha Ön is egyetért velem – érthetőbbé teszi a helyzetet. A Micimackók aranyos és tehetséges gyerekek, de mindig máshol jár az eszük, mindent elfelejtenek. Nem tud mást tenni: az átlagosnál rendszeresebben kell kontrollálni, sokat és sokszor a körmére nézni – de ne gondolja egy percig sem, hogy valami „szándékos gonoszság” vezeti kisfiát. Tudnia kell, és el kell fogadnia, hogy ő Micimackó. Ilyen. És mint ilyen, sokszor elbámészkodja a dolgait, de aranyos, jó szándékú és okos gyerek. Ne engedje, hogy kisfia azt higgye: Önök ezt nem tudják, és kicsit sem becsülik, sőt, nem is szeretik őt.


Kulcsszó: iskola, büntetés

 

Kérdés

2009. május 11.  -  79.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Ranschburg Jenő!
Egy 12 éves fiú anyukája vagyok. Értelmes egészséges gyerekem van, akivel nem jutok ötről a hatra. Legnagyobb problémánk az iskolával kapcsolatos. Már az oviban is elég öntörvényű volt. Ha bordásfalra kellett mászni nem ment fel, ha viszont csoportos foglalkozás volt ő a bordásfalon csüngött. Az iskola első osztályában a harmadik napon megmondta nekem a tanítónéni, hogy nagyon értelmes, kedves kisfiú de nagyon öntörvényű. Nem olvasott hangosan csak az egyik tanítónéninek, azt is úgy hogy csak ők ketten hallják. Nem szólalt meg ha kérdezték órán. Szünetben semmi gond nincs a kommunikációval a tanító és közte elmond mindent ami történik vele,csak órán ne kelljen megszólalnia. Alsóban feltételezte a tanárnő, hogy autista így elvittem pszichológushoz a helyi nevelési tanácsadóba. Ott azt mondták, hogy nincs vele probléma, zárkózottabb a társainál. Nem tornázott első óta és nem is öltözött át. 4. osztály év végén nagy nehezen rávettük, hogy mozogjon már az alap gyakorlatokat csinálja meg és nem kell pótvizsgáznia. Angol nyelvből bukott meg, de a pótvizsgán átment. Most 5.osztályban 4 tantárgyból bukásra áll. Nem mondja el ha egyest kap vagy beírást. Súlyproblémái miatt szégyenlős.95 kg és 170cm magas. Nem beszél csúnyán, nem verekszik csak ha már nagyon begurul. Tavaly nyáron elvittem kineziológushoz, aki azt mondta hogy nem működik szinkronban a jobb és a bal agyféltekéje. Vákummal született nem tudom mennyire befolyásolja a tényeket. Az állandó hasmenése megszűnt a kezelések hatására de sajnos nem tudtam ősz óta vinni egyéb okokból. Férjemmel együtt már tanácstalanul állunk a problémák előtt. Otthon segít, ha megkérem. Főzőcskézni nagyon szeret és szerelni is. Az iskolában is megmondták, hogy ezermester keze van. De sajnos nem él az adottságaival. Nem várom el tőle, hogy kitűnő legyen de a képességeihez mérten teljesítsen és ezt mondom is neki elég gyakran. Én jelenleg egy áruházban dolgozom eladóként a férjem munkanélküli. Köszönöm és várom válaszát.
Egy aggódó anyuka.

 

Kedves Levélíró!
Talán nem is baj, ha a gyerek most ismételni fogja az ötödik osztályt. Kíváncsi lettem volna, mit mondanak a felső tagozatos tanárai, de erről nem írt nekem. Úgy vélem, a gyerek mindenképpen pszichológiai kezelést igényel – már csak a gátlásossága miatt is. Mindenképpen el kellene érni, hogy mozogjon (ha lehet, leadjon a súlyából), és kortársai között kapcsolatokat teremtsen. A kézügyességének nagyon örülök, mert az az érzésem: ha sikerül átpréselni őt a kötelező iskolai osztályokon, ügyes, jó szakember válhat belőle. Amit a kineziológus mondott, annak – szerintem – semmi értelme, de a perinatális (a születés során jelentkező) problémák esetleg szerepet játszhatnak; alapos pszichológiai vizsgálat erre a kérdésre is adhat megközelítő választ. Ha a tanárai is úgy gondolják, és a vizsgálat is megerősíti ennek helyességét, kisfia szeptembertől ismét ötödikes lesz. Nagyon fontos, hogy folyamatosan ellenőrizzék őt – nem elég pusztán a gyerek beszámolóira hagyatkozni. Rendszeresen tartaniuk kell a kapcsolatot az iskolával, és elérni azt is, hogy a tárgyakból, amelyek nehezebben mennek, külön is foglalkozzanak vele. Mindez persze szeptembertől lesz aktuális, bár – ha sikerül – a pszichológiai vizsgálat már előbb is megtörténhet. Kérem, ha ráér, írja meg nekem az eredményt


Kulcsszó: iskola, intelligencia

 

Kérdés

2009. május 14.  -  72.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor úr!
Először is szeretném megköszöni a válaszát. Edit vagyok. A cukorbeteg kiskamasz anyukája. Megkért hogy írjak a Tomi és az apukája közötti kapcsolatról. Ők ketten sokkal jobban megértik egymást, pedig a párom nem igazán töltött a Tomival sok időt anno, mivel sokat dolgozott, még most is kevés időt tud a gyerekekkel lenni. Közös családi programot nem is tudunk szervezni, mert ő is bemegy hétvégén dolgozni, ha van túlóra, én meg folyamatosban dolgozom, így eléggé ritkán vagyunk együtt. Tudom hogy ennek a levét a gyerekek isszák meg, de sajnos nem tehetjük meg hogy ne menjünk dolgozni pl. hétvégén. A Tomi is hiányolja azt, hogy a párom nem megy le vele focizni, bicozni. Néha leülnek a gép elé és együtt játszanak,vagy vicces videókat és filmeket néznek. Van közös hobbijuk is,szeretnek gitározni, a párom tanítgatja a Tomit, kisebb-nagyobb sikerrel. A barátokról, hát van 2 országos barátja /ahogy ők nevezik egymást / mind a kettő idősebb nála az egyik az csak 1-2 évvel, de a másik már elmúlt 18 éves, őt nem igazán ismerem. A fiatalabbik eléggé rossz srác, az iskolába is sok a panasz rá. Nemrégiben behivatott a Tomi osztályfőnöke, elkapták a Tomi barátját hogy dohányzik, és a srác azt mondta a tanárnőnek hogy a Tomitól kapta, na akkor derült ki hogy a Tomi rendszeresen visz a BARÁTJÁNAK cigit itthonról, na meg persze ő is rágyújtott egypárszor. Megpróbáltam nyugodtan megbeszélni itthon a dolgot, erre a Tomi csak annyit válaszolt – ő is szokott nekem szotyit meg üdítőt adni – és nem ez volt az első, hogy rávette a srác valamire, és nem érti meg, hogy az ilyen az nem is barát. Nem tiltottuk el tőle, mert azt úgysem tudjuk, de mondtuk neki hogy nem kell azt csinálnia amit a Peti gyerek csinál, attól nem lesz nagyobb. Az idősebb múltkor alkoholt is vett, és az én kisfiam ivott belőle. Mikor számon kértem tőle a dolgot csak annyit válaszólt-az én életem. Persze ezt is, mint annyi mást, a szomszédoktól, és az unokatestvérétől tudtuk meg. Mert eldicsekedet ezzel. Szóval nem tudom mi lesz. Ha szépen beszélek az sem jó, ha kiabálok az meg még rosszabb.
Már nagyon várom a levelét, kíváncsi vagyok, hogy ön hogyan látja ezt az egész históriát!
ui.:jó volt ezt az egészet leírni valakinek,lehet, hogy nem is a gyereknek kell pszichológus, hanem nekem ?
Edit

 

Kedves Edit!
Mindenkinek szüksége van arra, hogy legyen egyfajta „tanúja” az életének, akinek beszélhet (vagy írhat) arról, ami éppen foglalkoztatja, vagy éppen aggodalmat kelt benne. Nem szükséges, hogy ez a „tanú” pszichológus legyen, de talán az sem baj, ha az. Mindaz, amit ír, megerősíti bennem a gyanút, amelyről a múlt alkalommal beszámoltam: serdül a fiú, akinek a serdüléshez kapcsolódó autonómia-küzdelmei nehezebben, fájdalmasabban folynak az átlagosnál. Ennek valószínűleg kisfia cukorbetegsége az oka, ami az átlagosnál sokkal erősebben kapcsolta – és kapcsolja – őt szüleihez. (Ugye pontosan tudja, mire gondolok: a cukorbeteg gyerek táplálkozását, életvezetését folyamatosan ellenőrizni, szabályozni kell) Azt javaslom: a vércukor szinten tartásában (és ezen belül az alkohol elutasításában) legyen hajlíthatatlan. Ne kiabáljon, csendesen és nyugodtan mondja el neki: tudja, hogy ő már nem gyerek, és tudja azt is: mindig találhat rá módot, hogy a szülői tilalmat megszegje. Felnőttségét azonban nem az bizonyítja, ha dohányzik, és alkoholt fogyaszt, hanem az, ha a tilalom belülről, saját lelkéből fakad, és így képes arra, hogy ellenálljon a kísértésnek. Magyarázza el neki, hogy nem attól válik „független emberré”, ha a szülői tekintélyt most egy kortársa tekintélyével váltja fel. Minden egyéb kérdésben próbálja meg egy kicsit kevésbé gyereknek kezelni őt, mint eddig tette. Esetenként kérje ki a véleményét, éreztesse, hogy bízik a gyerek értékítéleteiben, ízlésében stb. Tudom, hogy nagyon elfoglaltak, mégis megemlítem: amikor mód van rá, gyakorolják és erősítsék a kapcsolatot apa és fia között. Fel kell készülniük egy-két nehéz évre, de higgye el, nem lesz semmi baj: a krízist az „újraközeledés” követi majd.


Kulcsszó: iskola, büntetés

 

Kérdés

2009. május 14.  -  71.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr!
A fiam 10 éves már az óvodában is voltak problémák, majd az iskola előtt nevelési tanácsadóba küldtek, hogy mehet-e a fiam iskolába, mivel még csak 6 éves volt akkor, az eredmény igen mehet, sőt 140 IQ-t állapítottak meg a vizsgálatok.
Már az első osztályban is voltak dühkitörései, nem akart órán dolgozni, ha ellenőrzőjét kérték sírt, hogy nem adja, sokszor hangzott tőle az iskola. Társaival is konfliktusokba került leböfögte őket és szellentett, csúnyán evett és mindez már a társait is nagyon zavarta, többször szóvá is tették neki, de nem lett változás. Már ott tartunk, hogy a szünetben verik őt (sőt ez már tavaly is volt) és ő minden kisebb verés után is sír, ami további veréseket eredményez, mivel akik verik, azoknak tetszik, hogy sír. A legtöbbször cigányok verik, ezért már nagyon nem szereti őket.
A legutóbbi, ami nagyon aggaszt, hogy osztályfőnöke kérte az osztályt, hogy név nélkül írják le mi nem teszik nekik az iskolában. A fiam leírta, hogy utál tanulni, nem szereti a szüneteket mert verik, a tanárnő azt is kérte, hogy nevesítsék mi lehetne a megoldás a nemszeretemre. A fiam, azt írta, hogy kiirtaná a cigányokat és felrobbantaná az iskolát. Szóval ez lenne az, ami nagyon aggaszt, mi történik a fiammal?
Kérem segítsen, köszönöm!

 

Kedves Levélíró!
Mindaz, amit kisfiáról ír, minden szempontból rendkívüli gyerekre utal, ezért arra kérem, írjon nekem (mostani levelének számára hivatkozva) kicsit részletesebben a gyerekről. Elmondom, mi érdekel a legjobban: Milyen problémákra hivatkozva küldték az óvodából nevelési tanácsadóba a gyereket? Miért gondolták, hogy talán korai még számára az iskola? Hogyan viselkedik kisfia otthon? Vannak-e barátai? Mi érdekli, mivel tölti szívesen az időt? Egyetlen gyerek? Milyen a kapcsolata szüleivel? Hogyan viselkedik egy-egy családi látogatás, vendégség alkalmával? Terhessége, szülése problémamentes volt? Hogyan fejlődött a gyerek – azaz hogyan alakult beszéde, mozgása, gondolkodása az első években? Milyen tanuló most? Mi a pedagógus véleménye a gyerekről? Kérem, ne sajnáljon: írjon bőven, részletesen, mert nagyon szeretném érteni a helyzetet – és legfőképpen kisfiát.


Kulcsszó: iskola, erőszak

 

Kérdés

2009. május 3.  -  67.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor úr!
Szomorúan kellett tudomásul vennem – így 40 év feletti – szülőként, hogy a 11 éves gyermekem lelki és testi fejlődésének épségét az iskolában nem mindig sikerül a pedagógusoknak a tőlük elvárható szakmaisággal szolgálni.
A felső tagozatba csöppenő gyerekeket fél év után kirándulásra vitte az osztályfőnök. Az ottani idegen pedagógusok által összeállított program keretén belül bátorságpróbára került sor a sötét erdőben. Zseblámpa használata nélkül hármasával kellett végigmenniük egy útvonalon – amit még ugyan világossal végigjártak -, de a szervező „pedagógus”-ok különféle állatbőrbe bújva és hangon riogatták és kergették a gyerekeket. Nekem még a gondolattól is hideg futkos a hátamon. Sokan sírva hívták mobiljukról a szülőket, voltak, akikért kocsival kellett bemenniük a szervezőknek, mert nem mertek tovább menni a gyerekek. Mélységesen felháborít az osztályfőnök viselkedése, hiszen kiszolgáltatta az ottani beteges felnőttek morbid játékának a mi gyermekeinket, akiket egymás előtt megaláztak, és lelkileg összetörtek.
Csak ennyi empátia várható el egy osztályfőnöktől?
Milyen célja lehet egy ilyen bátorságpróbának, ahol a többség bátortalannak /esetleg gyávának/ tűnhet?
Milyen végkövetkeztetést vonhattak le ebből a gyerekek?
Félek attól, hogy akiket nem kellett volna erősíteni, azok ettől magabiztosabbá váltak, akik pedig eddig is a csendesebbek közé tartoztak, azok esetleg a későbbiekben is szégyenkeznek bátortalanságuk miatt.
Nagyon sajnálom, hogy egy osztályközösséget – szerintem – kovácsolni hivatott kirándulás nem a kikapcsolódást és a mindennapi feszültség oldását szolgálja, hanem fölösleges flusztrációnak teszi ki gyermekeinket.Kérem, szíveskedjen kifejteni véleményét a fentiekkel kapcsolatban. Előre is köszönöm válaszát.

 

Kedves Levélíró!
Talán mondanom sem kell, az esetet, amit leírt, beteges őrültségnek tartom, olyannak, ami sem pedagógiailag, sem emberileg nem védhető. Ilyesfajta „bátorságpróbákra” az ég-világon semmi szükség nincs, és úgy van, ahogy Ön írja levelében: bátrabb nem lesz tőle senki, legfeljebb frusztrált, és mélységesen megalázott. Csak azt nem értem: mikor történt mindez? Ön azt írja, fél év után, pedig már tanév vége van – a „felső tagozatba csöppent” tanulók „közösséggé kovácsolása” inkább az elmúlt ősz nevelői feladata volt. Persze, ez tulajdonképpen mindegy is: akár ősszel történt, akár idén tavasszal, a fent leírt véleményemen ez semmit nem változtat.


Kulcsszó: iskola, játék

 

Kérdés

2009. május 6.  -  66.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor úr!
Óriási problémával küzdő anyuka vagyok. Van egy 13 éves fiam /Tomi/ és egy 3 éves kislányom /Betti/. Valahol nagyon elrontottuk a párommal a Tomi nevelését, mostanra teljesen kicsúszott a kezünkből. Már kevés a büntetés arra az esetre, ha nem megfelelően viselkedik. Egyre nehezebb vele, nem tudunk egymással normálisan beszélni, nap mint nap veszekedünk. Ha szépen szólok hozzá ő akkor is flegmán válaszol, ilyenkor megszakad a szívem annyira fáj ahogy velem viselkedik. Nem rég rajta kaptuk, hogy cigizik elmagyaráztuk neki hogy ezt nem kéne, nem kiabáltunk vele, nem bántottuk, gondoltuk így megérti a dolgot. Másnap az egyik volt barátja megkérdezte: a Tomi tényleg cigizhet? Erre én mondtam, hogy nem, a kis fiú pedig azt mondta, hogy a Tomi mindenkinek azt híreszteli hogy mi megengedtük neki. Nem jár haza időben, pedig kéne, mert cukorbeteg, de sajnos egyre lazábban veszi a dolgot. Mostanában nem igazán van úgy, hogy 10 alatti cukorszintje van. Erről már a kezelő orvosával is beszéltem. Most lehet, hogy sokan azt mondják, ó ez csak a kiskamaszkor, szerintem ez nem az. 4-es tanuló volt, félévkor megbukott és most is bukásra áll.
Állandóan hazudik, és ahogy másokkal viselkedik az borzasztó. Néha mikor mondom neki, hogy légy szíves viselkedj, és tanulj, és figyelj a cukrodra, azt válaszolja, hogy az ő élete és ne szóljunk bele,na meg a másik minek szültél meg. NAGYON FÁJ MIKOR EZEKET MONDJA. Tudom, hogy mi rontottuk el, azt hogy mikor azt nem tudom,de általában a gyerekek olyanok amilyennek a szülők nevelik. Kérem, adjon valami tanácsot,nagyon várom a válaszát.
NEM AKAROM MÉG JOBBAN ELVESZÍTENI A FIAMAT !

 

Kedves Levélíró!Kérem, ne vessen meg, de én is azt mondom: ez a kamaszkor! Tomi – éppen betegségéből adódóan – biztos, hogy az átlagosnál több figyelmet, gondoskodást kapott szüleitől, így a serdülőkori leválási kísérletei is durvábbak, fájdalmasabbak az átlagosnál. Amikor azt mondja: „minek szültél meg?” – pontosan tudja, hogy fájdalmat okoz, éppen ezért mondja. Önnek azonban tudnia kell, hogy ez neki is fáj, és talán nem is érti, miért teszi. Mindez azonban csak filozofálgatás, pedig én segíteni szeretnék, mert tudom, hogy nem veszítette el Tomit, és nem is fogja. Kérem, írjon nekem a Tomi és édesapja közötti kapcsolatról, és a gyerek társaságáról is: kikkel barátkozik, kiket ismernek közülük, milyenek? Ígérem, azonnal válaszolok, és nekifogunk: megpróbálunk enyhíteni a családi feszültségen, és az Ön keserűségén.


Kulcsszó: iskola, büntetés

 

Kérdés

2009. május 6.  -  61.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Ranschburg Jenő úr!
Unokám 12 éves lesz júliusban, lánygyermek. Először is jelenleg a tanulmányai nagyon jól mutatkoznak, nincs gond velük. Mindenről el lehet beszélgetni, okos és elég hamar vág az esze. Most már úgy néz ki a helyzet, olyan kitörései vannak viselkedésében ember legyen a talpán aki letudja állítani. Ez kb. 2 havonta van, akkor megnyugszik semmi gond nincs vele. (mintha kikapcsolna). Nagyon aggódom, mert ezt a viselkedést nem tartom jónak nem előnyös semmi féle téren nem vezet jó útra gondolom én. Nagyon örülök,hogy van ez az oldal. Nagyon megtisztelő, hogy önhöz fordulhatok. Amikor csak tudom, vagy a tv-ben van mindig figyelemmel nézem, nagy tisztelője vagyok. További jó egészséget kívánok a munkájához.
Tisztelettel: Egy aggódó nagymama.

 

Kedves Levélíró!
Nagyon kérem, írjon egy kicsit részletesebben unokájáról – és írjon le nekem egy-két esetet azokból, amelyekre levelében hivatkozik. Csak Önnel szemben jelentkezik ez a „kitörés”? Vagy a szülei jelenlétében is produkálja? Esetleg idegen környezetben is? Mit jelent az: „mintha kikapcsolt volna”? Ugye nem haragszik rám, de olyan szűkszavú a levele, hogy nem tudom elképzelni a felvázolt helyzeteket – és nem szeretnék általánosságokat válaszolni. Nagyon várom, hogy írjon nekem egy olyan levelet, amelyben több támpontot kapok.


Kulcsszó: hiszti, iskola

 

Kérdés

2009. május 7.  -  59.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Ranschburg Jenő!
Segítséget szeretnék kérni 7 éves kislányommal kapcsolatban. Réka most fog iskolába menni, művészeti tagozatra. Nyitott, érdeklődő, könnyen és jól kommunikáló kislány, nagyon várja az iskolát.
Körülbelül március eleje óta azonban olyan irreális félelmei vannak, amelyeket, úgy érezzük, nem tudunk kellőképpen kezelni.
A probléma egyik fele röviden abból áll, hogy elkezdett félni „a mérgezéstől”. Állandóan visszatérő félelme, hogy hozzáért valamihez, ami mérgező lehet. Máskor azt kéri, hallgassam meg a szíve dobogását, fél, hogy meg fog halni. Tudom, hogy a haláltól való félelem ebben a korban természetes, a fiammal annak idején egyszer már végigcsináltuk ezt. Mindehhez két napja párosul egy olyan szokás is, hogy állandóan kezet akar mosni, úgy tűnik, ez kezd kényszeressé válni nála. A probléma másik fele a „bűntudat”. Apró vétségeket (az óvodában kihúzott egy pálcát a redőnyből; azt kívánta, hogy egyik társát bárcsak állítaná büntetésbe az óvó néni) felnagyít, és fél, hogy „az Isten megbünteti” és meghal. Mi nem neveltük vallásosnak a gyerekeket, (igaz, ateistának sem), templomba nem járunk, tévét/dvd-t „cenzúrázva” néz, tudjuk, milyen filmet látott, érthetetlen számunkra, honnan jön ez a gondolat.
Az óvodában mostanában szétszórtnak, magába fordulónak látják az óvónők és a dadus is. (Mindhármukkal beszélgettem.) Régebben nagyon szeretett oviba járni, most minden adandó alkalommal közli, hogy az óvoda unalmas, ő már nem akar ovis lenni, iskolába szeretne menni. (Az „unalmas” oviban jár úszni, táncolni, ovis tornára, drámafoglalkozásra, gyógytornára -mindegyiket nagyon élvezi, a gyógytorna kivételével mindet ő választotta.)
Próbáltunk persze mi is rájönni a lehetséges kiváltó okokra. Február végén, Réka csúnyán eltörte a karját korcsolyázás közben, a csont elmozdult, helyre kellett tenni, ami nagyon fájdalmas beavatkozás volt. Ez – szerintünk – egyik lehetséges oka a mostani félelmeinek. Ráadásul utána sokáig nem mehetett oviba. Amikor én itthon tanítottam, sokat volt gyakorlatilag egyedül. Néha az édesapja vitte be a munkahelyére, illetve a nagyszülőknél is töltött majdnem két hetet vidéken, amit nagyon élvezett. A másik ok talán az lehet, hogy nagyon sokat dolgozom, főleg az utóbbi egy évben (angolt tanítok, elsősorban felnőtteknek). Ilyenkor a férjem van vele és 13 éves bátyjával. Velük is nagyon jó a kapcsolata, szerető, meleg családi légkör veszi körül.
Kérem, írja meg, hogyan segíthetünk neki azon kívül, hogy próbálok több időt vele tölteni, beszélgetni, megnyugtatni. Mennyire tűnik a leírtak alapján komolynak a probléma?
Előre is köszönöm a választ!

 

Kedves Levélíró!
Háromszor is elolvastam a levelét, és nem tudok szabadulni attól az érzésemtől, hogy kicsi lánya viselkedésének hátterében valami „titok” lappang. A gyerek minden szava és minden cselekedete – amit Ön levelében megírt nekem – igen erős bűntudatot jelez, és olyan szorongásos, kényszeres tünetcsoportok vannak kialakulóban, melyeknek rendezése annál nehezebb, minél később kezdik el. Kérem, ne faggassák a gyereket erről a „titokról” – lehet, hogy meg sem tudja fogalmazni pontosan – hanem vigyék el egy jó gyermekpszichológushoz, aki segíthet. Az esemény, amelyre Önök gyanakszanak, nem lehet oka a gyerek viselkedésének.


Kulcsszó: óvoda, iskola

 

Kérdés

2009. május 7.  -  58.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Ranschburg Úr!
Nagyon köszönöm a válaszát a „halálra vált anyának”. Ön csak megerősített abban az elgondolásban, hogy nem kellene erőltetni az iskolát. Az osztályfőnökkel most (megint) fogunk találkozni, természetesen a gyerekkel együtt. El kellene érnünk valahogyan, hogy a 10. osztályt befejezze és aztán munkát keresni. Azért örülök, hogy Ön is ezt javasolta, mert talán nem teszünk rosszul, mégsem mindent. Legalábbis remélem. A fiamról írnék néhány dolgot. A kiskortól kezdődő problémák nem rettenetesek voltak, csak mindig gondoskodott arról, hogy ne „unatkozzunk”. Rendkívül érzékeny, szerintem átlagon felül. Ha valaki megbántja talán sohasem felejti el neki. Sokat beszélgettünk róla, éppen az ő viselkedése kapcsán, hogy lássa azt, mis is mindig megbocsátunk neki. Természetesen a bünti az jár, ha valaki kiérdemli, azt nem lehet csak egyetlen szóval elintézni és akkor minden rendben lesz. Alsó tagozatban nagyon jó tanuló volt. Ötödiktől kezdve kezdett romlani. Elég rossz osztályba is járt. A fiúk közül ő volt az egyedüli, aki nem roma. A félreértések elkerülése végett: mi egyáltalán nem vagyunk rasszisták, sőt a fiam legjobb barátja egy nála kettő évvel idősebb roma fiú, aki most a főiskolára jár már. Csak annyi volt a probléma, hogy az osztálytársai nem tanultak és mintha ez divattá vált volna. Volt olyan eset, amikor kikérdezés után, tehát amikor tudtam, hogy mit tud, akkor egyest hozott haza. A jegyei ilyenek voltak: 1,1,1,1,5,5,5,5. Tehát, ha csak egy kicsit is odafigyel, ill. érdekli a dolog akkor minden nagyon egyszerű lenne. Volt rá példa, hogy a barátjához szeretett volna menni, és azt mondtam neki, hogy addig nem mehet, amíg a verset meg nem tanulja. Negyed óra múlva lejött a szobájából és felmondta a 12 versszakos hosszú verset hibátlanul. A felső tagozat hetedik osztályába érkezett egy új tanár, akinél úgymond ő még nem „mutatkozott be”. Mindenből kettes és hármas volt, kivéve az ő tantárgyából, történelemből, abból két évig csak ötöse volt. A középiskolában, ahova azért írattuk, mert rendkívüli módon érdekli az elektronika és nagyon ért is hozzá, az elején nem volt semmi probléma. Sőt. Az osztályfőnöke mindig azt mondta, hogy csendes, nyugodt gyerek és hogy neki még egyszer sem kellett rászólnia. Aztán ott is jöttek az új ismerősök és elkezdődött a „nem tanulás”. Ebből kifolyólag jöttek aztán a konfliktusok. Mivel évvesztés is és a 10.-ben osztályt kellett ismételnie, mert három tantárgyból bukott, így most újra tizedikes és nyár végén lesz 18 éves. Még egy esetet leírok, ami megtörtént vele. Tavalyi tanév folyamán, még a másik osztályfőnökkel történt a dolog. Kettő napot hiányzott az iskolából, pénteken és csütörtökön. Hétfőre már jobban lett és már ment iskolába. Orvosi igazolás, minden rendben volt. Az ofő azt találta, neki mondani, hogy nem is volt biztosan beteg, hanem valószínűleg Ausztriában volt almát szedni, tehát dolgozni, és ha meg kérdezné az informátorait ki is derülne. Egy teljes hétig minden nap a tanári asztal mellett kellett állnia, mondván, hogy addig fog ott állni, amíg meg nem mondja az igazat. Nos. Soha életünkben nem voltunk Ausztriában almát szedni a határszélen lakunk) sem mi, sem a családból senki. Én úgy gondolom, hogy állva az osztályban napokon keresztül megalázva, ez hihetetlen károkat okozott neki. Nem is mondta el, csak később, amikor arról érdeklődött tőlem, hogy mihez van joga egy tanárnak és mihez nem. Ebből, gondoltam, hogy valami történhetett. Először rettenetesen mérges lettem, hiszen nem elég, hogy a gyereket megalázta, hanem még ráadásként minket is. Milyen jogon feltételezi rólunk, hogy mi a gyereket iskolakerülésre tanítanánk. Ráadásul ismer is bennünket, nem tudom, hogy honnan jött ez az ötlete. Csak azért írom le ezeket a dolgokat, hogy egy kicsit megismerje a problémákat. Sok-sok esetet tudnék még leírni, de ez túl ment minden határon. Természetesen a fiam nem angyal, de ez nem a megfelelő módszer egy tanártól. Az igazgatóval megbeszéltük a dolgot később, kérve őt arra, hogy ebből ne csináljon problémát, de ezt nem hagyhattuk szó nélkül. A fiam azt mondta, hogy ezután az ofő megváltozott és nem „bántotta” őt az ő szavaival élve. Úgyhogy túlságosan nem ragaszkodunk ehhez az iskolához. Sajnos ez van közel és a fiam rendkívül ragaszkodik hozzánk és semmi körülmények között nem szeretett volna kollégiumba menni. Hiába mondtuk neki, hogy csak az elején lesz furcsa. Ő nem szeretett volna és mi nem erőltettük. Viszont érettségizni mindenképpen kellene, mert az elektronikai szakmákhoz kellene. Az egész falu fiataljainak ő javítja a számítógépét, a mi tévénket apró darabokra szét szedte, napokig bújta a szakkönyveket és megjavította, pedig mondtam az apjának készüljön fel rá, hogy ebből már tv nem lesz. Nagyon-nagyon szeretjük mi is és a nagyszülők is a közelben vannak. Dolgozik velük együtt, segít nekik is. A testvérével is jó a viszonya. Soha még kis korában sem veszekedtek, még a haját sem húzta meg soha. Bocsánat a hosszú írásért, gondolom Ön is tudja, hogy még tudnám folytatni nagyon sokáig. Remélem kapott egy kis képet rólunk. Azt szeretném kérdezni, hogy mi lenne a legjobb módja annak, hogy 18 éves lévén, ha szeretne elmenni szórakozni hétvégén, hogyan lehet hatni rá, hogy hazajöjjön a megbeszélt időpontra, ill. ha nem akkor milyen eszközökkel lehet fegyelmezni vagy legalábbis meggyőzni. Mit kéne tennem, hogy a veszélyeket kellőképpen felfogja. Neki nincs jogosítványa (nem is lesz addig amíg saját erőből nem fizeti, mert talán akkor jobban megbecsüli), de vannak osztálytársai akiknek már van és ez újabb problémákhoz vezet. Hogyan lehet vele megértetni, hogy az élet nem játék és néha tudni kell nemet mondani a barátoknak. Hálás köszönet, hogy végig olvasta ezt hosszú levelet, és talán már az is segít rajtam, hogy egyáltalán valaki mással is beszélhetek róla.
Köszönettel: Valéria

 

Kedves Valéria!
Nagyon örülök, hogy a lényeges tennivalók tekintetében egyetértünk, és annak is örülök, hogy egy kicsit részletesebben is ecsetelte a problémát. Hosszú pályafutásom során nagyon gyakran tapasztaltam, hogy rátermett, „jobb sorsra érdemes” gyerekek pályafutását méltatlan iskolai vélemények, és alaptalan osztályzatok kockáztatták. A történet, amit megírt, felháborító, az ember csak a levegőt kapkodja döbbenetében. Persze, most már csakugyan nincs mit tenni – szerencsére az Önéhez hasonló család mindig megóvja gyermekét a súlyos lelki sérülésektől. Ahogy a múlt alkalommal írtam – és amellyel Ön is egyetért – olyan munkát kellene keresniük a gyerek számára, ahol elektronikai képességeit és irigylésre méltó tudását kamatoztathatja, miközben gondoskodniuk kell arról, hogy esti tagozaton leérettségizhessen. Biztos vagyok benne: ha túljutnak az érettségin, ez a fiú még sok örömet szerez a családjának.
Ami a másik kérdését illeti: azt javaslom, kössenek egyezséget – akár írásban is! – amelynek lényege: az Önök „engedékenysége” egyértelmű függvénye annak, hogy ő soha nem ül olyan pilóta mellé, aki korábban alkoholt fogyasztott, és törekszik arra, hogy az előre megbeszélt időpontokat betartsa. Csak mellékesen jegyzem meg: negyedóra, félóra késés természetesen belefér az alkuba, de a „drámai” késés” óhatatlanul azzal jár, hogy a következő buliba nem mehet el. Teljesen nem lehet kiiktatni a kockázatot – ez az életkor a mai világban sok kockázatot hordoz – csupán csökkenteni, és bízni a gyerek józan eszében, megbízhatóságában.


Kulcsszó: iskola, büntetés

 

Kérdés

2009. április 28.  -  57.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Ranschburg Jenő!
Ezúton szeretnék segítséget kérni Öntől abban, hogy segíteni tudjak 13 éves kislányomon, aki amióta elkezdte az iskolát beilleszkedési gondokkal küzd. Nem tudom már mit tegyek, már mindenhol megfordultunk nevelési tanácsadó, pszichiáter, drámaszakkör, kórházban is voltunk, de konkrét segítséget sajnos nem kaptunk. Többször váltottunk iskolát, voltunk speciális iskolába is, ott olyan brutálisak voltak a gyerekek, hogy félt iskolába menni, azonkívül a tanárok sem nagyon tudták kezelni a helyzetet. A rendes iskolában viszont mindenkinek magának kell megoldania a problémáit senki nem segít. Régebben nem volt ennyire súlyos a probléma, úgy érzem én időben léptem, csak vagy rossz helyen voltunk rosszkor vagy nem értem, hogy mért nem sikerült segítséget kapnunk. Jelenleg ott tartunk, hogy sok órás beszélgetés kell ahhoz, hogy meg tudjam, győzni arról, hogy az iskola mért jó számára. Utána olvastam szerintem a sok rossz élmények hatására kialakult nála a fóbia, üldözési mániája van, sajnos kicsit kövér, ezért egész nap csúfolják, amit nem tud elviselni, nincs megelégedve magával, szerinte ő ronda stb. Mindent úgy csinál, hogy mit szólnának az osztálytársai. Már akkor is támad, ha nem kéne. Az az igazság, hogy már nem bízok senkiben, és mivel már 13 éves időnk sincs a próbálkozásokra, abból az idők során volt elég. Szoktam nézni nyilatkozatait, úgy érzem Ön tudna nekünk segíteni. Borzalmas nekem anyának az, hogy kislányomnak nincsenek a korban megfelelő társai, szenved amikor iskolába kell menni, állandóan hív telefonon, hogy segítsek, úgy érzem, hogy rengeteg helyen voltam már nem tudom mit tehetnék még? ,csak ránk számíthat, pedig egy nagyon határozott, belevaló kislány volt, nem tudom az iskola valamit nagyon megváltoztatott... Félek, hogy idegileg tönkre megy már olyan dolgokon is gondolkozik, ami rémisztő.. Én úgy látom a helyzetünket, hogy ha nem ilyen lenne az iskolarendszer hanem a kezdetekben az ilyen problémás gyerekeknek a tanár mellett valaki még segítséget nyújtani, akkor most nem itt tartanánk, mert most már annyi sebe van, hogy nem tudom, csak remélem, hogy még helyre lehet hozni. Az fáj, hogy hiába léptem időbe nem kaptam megfelelő segítséget, és az idő ilyen esetben nagyon fontos. Kell, hogy legyen valami megoldás...
Elnézést a hosszú levélért.
Remélem kérésemmel nem okozok Önnek túl sok fáradságot.
Szíves segítségét előre is köszönöm.

 

Kedves Levélíró!
Nem érdemes a múlttal sokat foglalkozni, de az a benyomásom, talán túl sokat és túl sokszor lépett – olyankor is, amikor a lépéseket a kislányára kellett volna bíznia. Kislánya tipikus „áldozat”, akiben osztálytársai gyorsan megérezték a „jó alanyt”, és cikizik őt évek óta. Azzal mindenképpen bíztathatom, hogy az évek multával az ilyen kötözködések száma csökken, és az Önéhez hasonló típusú gyerekek a középiskolában már sokkal jobban érzik magukat, mint az általánosban. A legfontosabb most az, hogy amit elkezdenek, a mellett következetesen tartsanak ki – a változás nem megy gyorsan. Azt javaslom: írassa be kislányát valamilyen sportra, tornára, gimnasztikára – együtt válasszák ki, mi legyen az, és a gyerek akkor is járjon, ha kezdetben nem érzi jól magát. A másik: keresnie kell egy jó pszichológust kislánya számára. Mikor egy gyereknek már „rémisztő” gondolatai vannak, semmiképpen sem szabad magára hagyni. A pszichológus, a rendszeres testmozgás és az életkorban való előrelépés együttesen segítenek majd a probléma megoldásában. Ha jól sejtem, kislánya most olyan lehet, mint a sarokba szorított kicsi cica: félelmében akár karmol is, ezért a felületes szemlélő gyakran éppen őt – az áldozatot – tekinti agresszornak. Ha követi a tanácsomat – valamint következetes és türelmes lesz – egy-két éven belül mindennek nyomát sem találja majd...


Kulcsszó: iskola, erőszak

 

Kérdés

2009. április 28.  -  56.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr!
A következő problémával fordulnék Önhöz: Kislányom most kilenc éves, második osztályos. Jó tanuló okos kislány. Az osztályban ő a legalacsonyabb, aranyos, így mindenki szereti. Azonban nagyon nagy a szája, kioktatja a többieket, és szeret irányítani. Ami abból a szempontból nem hátrány, hogy „aprósága” miatt ez a fegyvere. Itthon is nagyon sokszor visszabeszél, pedig próbálunk ennek gátat szabni, mégis.
Ennek ellenére mégis úgy látszik egyes esetekben, hogy nincs önbizalma. Jelenleg matekversenyre készülnek az osztálytársaival, és egy versmondó versenyt is megnyert, így továbbjutott. Ha azonban nem megy elsőre a matekfeladat, vagy a tanító megkéri, hogy máshogy hangsúlyozza a verset, már görbül a szája, hogy ő ezt nem tudja, vagy így nem tudja. Úszásoktatáson már megkérdezték, ezért hogy hagyják-e, vagy próbálják meggyőzni. Mindenki dicséri, és ha sikeres, rettenetesen örül a dolgoknak, ugyanakkor csalódott, ha nem ő az első. Amikor azonban kell küzdeni a dolgokért, sírdogál. Mivel kicsi és aranyos elnézik neki, de félek, hogy ez egy idő után túl sok lesz, és inkább lemondanak róla, vagy ahogy nőnek, a társai csúfolni fogják emiatt. Szeretném tudni, hogy mi lehet ennek az oka, és mivel tudnék segíteni, hogy legyen több önbizalma. Otthon pedig kicsit kevesebb...
Válaszát előre is köszönöm,
Nagy tisztelettel:
Lőrik Brigitta

 

Kedves Brigitta!
Valóban érdekes, hogy kislánya sikert-sikerre halmoz – miközben rettenetesen fél a kudarctól. Nem valódi „önbizalom-probléma” ez, hiszen akinek nincs önbizalma, bele sem vág azokba a kihívásokba, amelyeket ez a gyerek sikerrel teljesít. Inkább megszokta, hogy „mindenki dicséri”, és nehezére esik az erőfeszítés, amit a sikerért esetenként tenni kell. Higgye el, ahogy múlnak az évek, ez a gyerek meg fogja tanulni, hogy jó fellépése, veleszületett kommunikációs előnyei nem mindig elegendők. A siker vágya azonban ott lesz már a vérében, és akkor is meg fog tenni érte mindent, amikor már nem adják ilyen olcsón. Egyszóval: ez a kislány nem fogja hagyni soha, hogy „lemondjanak róla”; azt fogja tenni, amit a siker érdekében tennie kell. Az otthoni „cserfességével” kapcsolatban nem tudok igazi tanácsot adni: amikor szükséges, legyenek nagyon is határozottak és hajlíthatatlanok.


Kulcsszó: iskola, hiszti

 

Kérdés

2009. április 28.  -  53.  cikk kinyitása

Tisztelt Uram!
Nagyon nagy a baj! 18 éves lesz a fiam, és teljesen megbolondulni látszik. Mindig is nehezen kezelhető gyerek volt, de eddig meg tudtuk oldani a problémákat. Most az iskolában egyáltalán nem akar tanulni, tavaly már megbukott és most ugyanerre készül a jelek szerint, és ez egyáltalán nem érdekli. Mi újra és újra megadjuk neki a lehetőséget, hogy bizonyítson, felajánljuk a segítséget a tanulásban. Ő bizonygatja, hogy majd egyedül tanul stb. Mindent megígér, aztán ugyanúgy megy minden tovább. Teljesen tehetetlennek érzem magamat. Amikor beszélgetünk vele, úgy látszik, hogy megérti, csak éppen a várt hatás marad mindig el. Az iskolából már kiáll a szekere rúdja, mert már az összes tanárt magára haragította, senki sem szereti a rossz tanulókat és azokat akik hazudoznak. A fiam rendszeresen hazudik. Néha úgy gondolom, hogy azért csinálja, mert pontosan tudja, hogy mit lehet csinálni és mit nem és nem meri elmondani, hogy még sem úgy cselekszik. Mi lehet ennek az oka? Mi már ötszázadszor is megpróbáltunk megbízni benne, de mindig csalódást okozott. Szeretném megtudni, hogy létezik-e olyan speciális iskola, amely az ilyen gyerekekkel foglalkozik. Bármit megtennék érte. Egyébként hihetetlen jó képességekkel rendelkezik. Ha valamit meg akar tanulni, akkor azt pillanatok alatt meg tudja jegyezni. Éppen ezért vagyok annyira kétségbe esve, mert elpocsékolja az életét és még az egész családot is stresszben tartja. A húga teljesen más, kiváló tanuló, zenél, most megy művészeti gimnáziumba. Már néha sajnálom, mert úgy érezheti, mintha csak a bátyjával foglalkoznánk állandóan. Kérem segítségét végső elkeseredésemben. Az agytréningről is szeretném a véleményét kikérni.
Köszönettel: egy halálra vált anya

 

Kedves Levélíró!
Higgye el, mélyen átérzem problémájukat, mégis (vagy éppen ezért) arra kérem: ne essenek kétségbe. Több oka is lehet annak, ha egy értelmes, jó családi hátterű gyerek kudarcot vall az iskolában, és mi sem természetesebb annál, hogy az ilyen kudarcokat halmozó gyerek szülei és a pedagógusok előtt előbb-utóbb hazugságokba keveredik. Ha fiuk mindennek ellenére nem szorult a szociális élet perifériájára – nincs drog, nincs alkohol, nincs deviáns életvezetés – minden remény megvan arra, hogy a középiskolán túl megtalálja a helyét az életben. Nem tudom, hányadik osztályba jár – hogy tavaly osztályismétlésre bukott-e – de ha idén nincs szó az érettségiről, van annak valószínűsége, hogy amint a gyerek betölti 18. életévét, eltanácsolják az iskolából. Azt gondolom, ebben az esetben nem kellene másik iskolát keresniük, ahol a gyerek ugyanott folytatja majd, ahol az előzőben abbahagyta. Ha találnak a számára munkát, el kellene helyezkednie, és – miközben bizonyíthatja, hogy az iskolán kívüli életben helytállni képes – be kellene iratkoznia esti tagozatos gimnáziumba, ahol – igen leegyszerűsített tananyag és heti egy-két megjelenési alkalom mellett – problémamentesen le tudna érettségizni. Kérem, ne engedjék, hogy a gyerek hasznavehetetlennek, értéktelennek érezze magát – különösen a sikeres testvére mellett – mert ez biztosan nem vezet jóra. Fiuknak tudnia kell, hogy Önök – ha nem is boldogok az események alakulása miatt – értékelik az ő képességeit, és nem tartják elveszett embernek.


Kulcsszó: iskola, hazugság

 

Kérdés

2009. április 20.  -  40.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Harmincadik éve tanítok, a legtöbbet, ahogy most is, középiskolában. Két nagy gondom van, amivel nehezen tudok mit kezdeni. A mostani diákoknak már a szülei, sőt a nagyszülei sem rendelkeznek semmiféle olyan élménnyel, ami „hagyományos” társadalmi értékeken alapul. A családok – ha vannak – iszonyatos energiát fektetnek abba, aminek csak úgy magától kellene jönnie, vagy még többször belefáradnak a nevelésbe, esetleg nem is törődnek sem a gyerekkel, sem saját magukkal. Megannyi kis magányos bozótharcos a gyerekük. Rengeteg sérüléssel kínlódnak a gyerekek, az iskola nem természetes életformájuk, teher rajtuk, miközben az életüket máshol, más közegben élik. Nehéz így hatékonyan tanulni és még nehezebb eljuttatni a tanulás által a gyermeket a saját egyéniségének a kiteljesítéséhez, alkalmassá tenni őket a társas kapcsolatokra. És hol van akkor még a szakmai felkészítés?! Egyre többen még húsz-huszonegy éves korukra sem érettségiznek le, holott már kora tinédzser koruk óta felnőtt életet élnek, úgymond szabadon, pedig csak korai „árvaságra” jutottak. Én legalább annyi időt töltök szülői terápiával, mint gyermekneveléssel. Ahány szülő, annyi elszánt igazság, megrögzöttség és önbizonygatás. Gyakori gond, hogy az iskolai közösség a szülői ház kritikájává válik akaratlanul. Egészen kis dolgokban is, pl. napirend, tisztálkodás, étkezés. A középiskolások jelentős része hetente többször nem alszik otthon, él kicsapva, mint a katonaló. Reggeltől estig elfoglalt, miközben azt sem tudja, mit miért csinál. Alig van már a kutatásba belefeledkező, lelkesen álmodozó gyerekek. Hogy lehetne a szülőkkel jobban megértetni magamat? A másik gondom az, hogy félek, elfáradok, elveszítem az arányérzékemet. Van-e valami olyan szervezett fórum, ahol a tanárokat segítik lelkileg, felkészítik ezekre a helyzetekre és tanácsot kaphatnak. Nem tudok semmi ilyenről. Azt látom, a pedagógusképzésben is sok hiányosság van. Fel nem ismert magatartás- és tanulászavarok derülnek ki 14-16 éves korban, egyre több a „rossz” gyerek, még több a teljesen bezárkózó. És egyre több a szélsőséges helyzet: szenvedélybetegség, kommunikációs zavarok, lelki éretlenség. Kérem, adjon tanácsot, hogyan bánhatnék ügyesebben a szülőkkel és hogyan őrizhetném meg saját lelkem erejét.
Köszönettel: Judit

 

Kedves Judit!
Levelében nagyon sok elgondolkoztató és szomorú igazságot foglal össze – úgy érzem, nem a legjobb hangulatban ülhetett a számítógép előtt. Magam is tapasztalom: napjainkban – ha jól számolok – a harmadik generáció éli meg a család válságát. Problémák jelentkeznek az anyai és az apai szerep körül, minden második házasság válással végződik, gyerekeinknek csaknem harmada egyszülős családban nevelkedik, a „család” mint érték, látványosan háttérbe szorult, gyerekeink „hátteréből” hiányzik a biztonság, és – hogy is fogalmazzam? – nem is monitorozzák őket úgy, ahogyan erre szükség lenne. Az érdekes az, hogy a „gyerekanyag” mégsem annyira rossz, mint amennyire lehetne. Kétségtelenül mások a mai gyerekek, de a „ma” is más, mint a „tegnap” volt, és én azt tapasztalom, hogy gyerekeink jelentős része előbb-utóbb alkalmazkodik a „ma” igényeihez. Körülbelül 30 éve annak, hogy néhány hetet Amerikában töltöttem. Mit mondjak? El voltam hűlve, mennyire kezelhetetlenek és konfliktusokkal telítettek az ottani iskolások. Mégis: amikor elmentem az egyetemre, jól nevelt, érdeklődő, pompás fiatalokkal találkoztam. Lehet, hogy ezek mind kiheverték a családjukat? – kérdeztem magamtól, és néha eszembe jut: lehet, hogy nálunk most valami hasonló tapasztalható? (Persze, meg is tudom cáfolni ezt a gondolatot, de most nem akarom terhelni vele.)
Azt hiszem, a mai családokkal „bánni” hihetetlenül nehéz feladat a pedagógus számára. Általános elvként azt tudom tanácsolni, kezdetben soha ne azokat a szempontokat keresse, melyek szembe állítják velük, hanem azokat, amelyekben közösen foglalhatnak állást. Aztán szépen lassan... érti, ugye?
Úgy tudom – credit-pontokért – időnként indítanak olyan jellegű továbbképzéseket, melyekről levelében érdeklődik, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Abban azonban igen, hogy egyetértek Önnel: a pedagógus nagyon magára hagyott, amikor a mai családokat és a mai gyerekeket „kezelni” tanulja. Leveléből egy nagyon érzékeny, elkötelezett ember képe bontakozik ki, kérem, ne keseredjen el. Biztos vagyok benne, hogy képes megküzdeni a mai világ pedagógusának „démonaival”.


Kulcsszó: iskola, intelligencia

 

Kérdés

2009. április 15.  -  36.  cikk kinyitása

Kedves Tanár Úr!
Nagyon köszönöm a válaszát!
Levelemben azt még nem írtam le, hogy viselkedési problémái már elhoztam abból az iskolából, ahová elsőben írattam, pontosan azért, mert a tanító néni nemhogy nem tolerálta ezt a viselkedést, hanem kölcsönös utálat alakult ki bennük. A mostani tanító néni tündéri, türelmes. Viszont Ő azt mondja, felső tagozatban nagyobb gondok lehetnek a lányommal, mert ott majd minden tantárgyat más fog tanítani, és az új tanárok nem biztos, hogy tolerálják majd ezt a viselkedését.
A kérdésem az lenne, hogy tudna-e nekem javasolni Pécsett jó pszichológust? A Nevelési Tanácsadóban befürödtünk, jártunk másik pszichológusnál is, ott sem találtak semmit. Azt mondják, azért, mert „páros” kapcsolatban jól teljesít, a baj akkor van, ha már nem csak Őrá figyelnek egyedül, hanem több gyerek is van (pl. az iskolában).
Segítségét nagyon köszönve, tisztelettel:
”Egy elfáradt anyuka” Demeterné K. Ildikó

 

Kedves Idikó!
Nem egészen értem Önt. Ha most minden rendben van, miért vinné a gyereket pszichológushoz? És miért írja alá úgy a levelét, hogy „egy elfáradt anyuka”? Manapság gyakran hallani a politikusoktól: az ember akkor gondolkozik rajta, hogyan menjen át a hídon, ha már odaért. Ebben sok igazság van! Könnyen lehet, hogy mire a gyerek felső tagozatba kerül, már nem is lesz a probléma kezelhetetlen. Pécsett sajnos nem vagyok ismerős, ha akarnék, sem tudnék segíteni Önnek. De kérem, várjon. Ha most rendben mennek a dolgok, ne bolygassuk feleslegesen.


Kulcsszó: iskola, intelligencia

 

Kérdés

2009. április 11.  -  29.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!
A felnőtt, 24éves fiam miatti aggodalom késztet levélírásra. A probléma az, hogy egyre nagyobb mértékben dadog. A dadogás nagyon enyhe, szinte alig észrevehető formában kb. 12 éves korában kezdődött. Sokáig nem is beszéltünk erről, nem akartam, hogy tudatosodjon benne, hogy valami gond van a beszédével. Nagyon értelmes, gyors felfogású, jelenleg egyetemre jár, de mostanában egyre több problémát okoz a dadogása. Az utóbbi időben sokat beszélünk erről, és saját bevallása szerint is nagyon zavarja. Annyira, hogy néhány vizsgája azért nem sikerült, mert félt, hogy dadogni fog,és nem tudott megszólalni. Egyébként nagyon vidám, nyitott, amolyan társaság kedvence, ezért is féltem, hogy egyre nagyobb problémát fog ez okozni. Az lenne a kérdésem, érdemes-e szakemberhez fordulni,és ha igen, milyen szakember tud segíteni? Ki lehet-e deríteni a dadogás okát?
Válaszát előre is köszönöm.
Jné Erika

 

Kedves Erika!
Sajnos, a dadogás valódi okait mindmáig nem ismerjük. Vannak feltételezések, de egyik sem bizonyítható. Ettől függetlenül azt javaslom, fia forduljon logopédushoz, aki segíthet abban, hogy a dadogás mértéke csökkenjen, esetleg – időszakosan – teljesen megszűnjön. Azért írom, hogy „időszakosan” mert a dadogásban teljes gyógyulás nem nagyon érhető el. Előfordul, hogy szinte nyomtalanul eltűnik, de később – akár egészen váratlanul – újra megjelenhet. Különösen stressz-helyzetekben – ilyen például a vizsga-szituáció is. A legfontosabb azonban – és a jó logopédus ebben is tud segíteni – hogy ne menjen el a dadogó ember kedve a beszédtől. A dadogás legnagyobb veszedelme ugyanis a kommunikációs kedv csökkenése, ami nagy veszteség lenne egy olyan szociábilis ember esetében, amilyennek levelében a fiát ábrázolja.


Kulcsszó: iskola, játék

 

Kérdés

2009. április 11.  -  28.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Azzal a problémával fordulok önhöz hogy 15 éves kamasz fiammal vannak gondjaim nem is igazán nekem hanem neki vannak problémái amin-amiken segíteni szeretnék mivel látom hogy gyermekem nem jó irányban halad. Jó tanuló sportoló helyes fiúcska aki ez eddig megvetette az erőszakot de az elmúlt napokban egy nála kisebb fiút bántalmazott még ha nem is durván(megtépte a haját)de akkor is bántotta. Elbeszélgettem vele tettéről amit nem tagadott megindokolni viszont nem tudta tettének okát. Ez után kezdtem el vele beszélgetni hogy mi is van vele mi történik vele. Erre ő elmesélte hogy az osztályában úgy érzi kiközösítik társai és rajtam kívül őt senki nem szereti nem boldog igazából nem is érezte magát soha annak és szerinte jobb lenne neki nem is élni hisz úgyis csak nekem hiányozna. Próbáltam a magam módján meggyőzni arról hogy ez nem lesz mindig így és hogy én nagyon szeretem és mennyire fontos ő nekem de nagyon aggódom érte. Egyedül nevelem születése óta és ha nem is mindent de amit csak tudtam megadtam neki és a kishúgának is főleg szeretet és törődés terén de biztos hogy valahol hibázhattam ha gyermekem ilyen súlyos lelki gondokkal küzd. Segíteni szeretnék neki ezért fordulok most önhöz hogy mit tegyek és hogyan esetleg vigyem-e szakemberhez.
Válaszát előre is köszönöm tisztelettel:
V. Krisztina

 

Kedves Krisztina!
Semmiképpen sem hibázott. Amennyire látom, két probléma összekapcsolódásáról lehet szó. Az egyik: serdül a gyerek. A serdülés belső konfliktusokkal, hangulatingadozásokkal terhes időszak, ami nem könnyű annak, aki éppen átéli – de a szülőnek sem. Az Önök esetében – és ez a másik probléma – tovább nehezíti a dolgot, hogy a gyerek apa nélkül nőtt fel, és a serdülőkor „férfivá válási” törekvései a gyermekkori modell hiányában szinte kivétel nélkül problematikusak. Őszintén szólva, mindig aggodalommal tölt el, ha egy ilyen korú gyerek az élet értelmetlenségéről beszél. Az esetek többségében pillanatnyi hangulatról van szó csupán, de előfordulhat, hogy olyan depressziós tünet jele, ami feltétlenül szakmai beavatkozást igényel. Azt tanácsolom, forduljanak szakpszichológushoz, aki egyrészt eldönti, valóban szükség van-e rá, másrészt – ha igen – segít a gyereknek konfliktusai megoldásában.


Kulcsszó: erősza, iskola

 

Kérdés

2009. április 7.  -  24.  cikk kinyitása

Kedves Tanár Úr!
Lányom második osztályos, kitűnő tanuló, a matematika nagyon nehezen megy neki, ezen kívül mindenből „túl okos”. Az iskolában rendszeresen unatkozik az órákon, hiába a külön feladatok, egyszerűen 20-30 perc után nem tud figyelni semmire, elkezdi szórakoztatni magát, és sokszor a társait is. Hiába a tanító néni könyörgése, hiába esetenként a fenyegetés, egyszerűen nem tud uralkodni magán.
Beírattam táncolni, néha végignézem az órát. Amit ott látok, elkeserítő! Egy pillanatra meg nem áll, a földön fetreng, bordásfalra mászik, futkos tánc helyett, pedig nagyon szépen tudná csinálni, ha akarná.
Voltunk Nev.Tan.-ban, természetesen nevelési hibának titulálták az egészet. Egy pszichológus szerint viszont ideggondozóba kellene vinnem, és gyógyszerekkel „érlelni az idegrendszerét”, ettől viszont nagyon félek.
Tudna nekem valamit javasolni, hogyan, mivel vegyem rá, hogy „bírjon magával” :)?
Válaszát előre is megköszönve, tisztelettel:
Egy elfáradt anyuka

 

Kedves Levélíró!
Ma már a hiperaktivitásnak legalább három típusát különböztetik meg, és valószínűnek tartom, hogy kislánya abba típusba tartozik, amelyre a motoros nyugtalanság egyértelműen jellemző, de mentális teljesítményre, tanulásra nagyon is képes! Fontosnak tartanék egy alapos pszichológiai vizsgálatot, de amíg Ön és az iskolai környezet toleráns, teljesen egyetértek azzal, ha a ritalintól (vagy más hasonló, ilyenkor szokásos gyógyszertől) tartózkodik. Biztos, hogy a szülő és a pedagógus számára az ilyen gyerek különös erőfeszítést igényel – bár egy jó pszichológus gyógyszer nélkül is enyhíteni tud a tüneteken – de a nyugtalanság a serdülőkor táján csökken, és ha a gyerek jól működő értelmét, gyorsan vágó gondolkodását, szellemi és fizikai rátermettségét állítjuk szembe a nehezen kezelhetőségével, talán Ön is azt fogja mondani: megéri.


Kulcsszó: iskola, játék

 

Kérdés

2009. április 4.  -  19.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Egy 16 hónapos kisfiúról el lehet-e dönteni, hogy balkezes, és ha igen, hogy? Mikor alakul ki, hogy jobb- vagy balkezes lesz?
válaszát előre is köszönöm,
Jacques de Molay (az indexen is feltettem ezt a kérdést, sajna túl későn).

 

Kedves Jaques!
A kérdés korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Röviden: Gyakran tapasztalható, hogy a hat-héthónapos baba a tárgyak után nyúlásnál már előnyben részesíti az egyik kezét a másikkal szemben. Ha ez a jobb keze, sokszor valóban jobbkezessé válik – de nem mindig! (A bal kéznél ugyanez a helyzet.) 16-18 hónapos korban az egyik kéz preferenciája még erősebbé teheti a gyanút, de valódi garancia nincs arra, hogy a kezesség később megfelel ennek a korai preferenciának. Normális idegrendszeri fejlődés esetén a bal- vagy jobbkezesség 4-5 éves korra válik világossá, elsősorban abból, hogy a komplex mozgássorokat igénylő tevékenységekhez a gyerek mindig ugyanazt a kezét használja – miközben egyszerűbb feladatokhoz továbbra is hol ezt, hol azt. Kicsit megkésett idegrendszeri érés esetén ez a bizonytalanság még az iskoláskor elején is felfedezhető. Azt javaslom, ne foglalkozzék a dologgal, hiszen nyilván tudja: a jobb, vagy balkezesség alakulását pedagógiai eszközökkel nem tanácsos befolyásolni.


Kulcsszó: iskola, intelligencia

 

Kérdés

2009. április 6.  -  15.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Mi a véleménye egy 17 éves fiú esetében az internet- és általában a számítógép-használatról? Okos-e, ha a szülő időkorlátot szab, mennyit tölthet a gép előtt, érdemes-e azon vitázni, hogy napi 1,5 vagy 2 óra „ideális”-e, netán több, illetve bízzuk-e a saját belátására, mert valahogy úgyis kibújik majd a korlátok közül, és elmegy a barátaihoz netezni. Ebből sok vita van, nem tudjuk meggyőzni egymást.
Válaszát előre is köszönöm.
Szívesüdvözlettel,
Méhes Károly

 

Kedves Károly!
Másfél vagy két óra igazán nem is „vészes” a számítógép társaságában. Természetesen sok függ attól: mire használja a gyerek a netet? Nagyon sok ostoba förtelem mellett nagyon hasznos játékok, ismeretterjesztő programok is találhatók ott! Arra is figyeljen: mennyire őrzi meg a „gyerek” (azért használom az idézőjelet, mert valójában már egy kész fiatalemberről van szó) napi életritmusát? Az internet legyen része a programjainak, de ne menjen más tevékenységek – tanulás, baráti kapcsolatok stb. – rovására.


Kulcsszó: számítógép, iskola

 

Kérdés

2009. április 4.  -  8.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Nagy családom van, 5 gyermek, 20-18-16-14 és 7 évesek.
Kérdésem ebben a teljesítményorientált világban hetedikes fiamat, aki jó képességű enyhe diszlexiával, milyen módszerrel ösztönözzem a tanulásra.
Nem szeretném túlkoordinálni, de azt sem hogy később kevés lehetősége legyen választani.
Mostanában keveset tanul, jegyeit lerontotta.
Egyenlőre új szabályozást nyert otthon, bizonyos teljesítmény alatt nincs hétvégi barátprogram.
Helyes ez vagy csak olaj a tűzre.
Ön mit tenne?
Várom megtisztelő válaszát.
Szabó Tünde tucsok04@yahoo.com

 

Kedves Tünde!
Bevallom, ugyanezt tenném. A diszlexiás „beütés” kétségtelenül nehezíti a gyerek dolgát, aki ráadásul serdül – ami pedig a szülő dolgát nehezíti. Fontos dolog, hogy csak olyan szabályokat alkalmazzon, melyeket be is tud tartatni kisfiával, és ha meghozta ezeket a szabályokat, legyen nagyon konzekvens – miközben a sikerek elismeréséről – ha akadnak ilyenek – ne feledkezzék el soha. Szerencse, hogy kisfia értelmes, hiszen a diszlexia még így is behatárolja a lehetőségeit. Teljesen egyetértek Önnel abban, hogy ezen a „veleszületett határon” belül, minél tágabb mozgásteret kíván a gyerek számára biztosítani.


Kulcsszó: iskola, büntetés

 

Kérdés

2009. április 4.  -  5.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Pedagógus vagyok, középiskolában tanítok, és sokat vitatkozunk a szegregált, integrált tanítás kérdéséről. Kérem, írja meg, Ön mit gondol erről a témáról. Árt-e vagy használ a sajátos nevelési igényű, kisebbségi, stb. gyerekeknek? És vajon a többi gyerek számára ártalmas-e a közös csoport?
Válaszát köszönöm!
Tisztelettel
Szalai Péter

 

Kedves Péter!
A téma, amelyről ír, az utóbbi években – sajnos – annyira átpolitizálódott, hogy kénytelen vagyok rövidre fogni a válaszomat. Kétségtelen, hogy a szegregáció nemcsak következménye a működő előítéleteknek, de oka is az előítéletek fokozódásának. Miközben mindez gyakran valódi gondokat okoz, nem fér hozzá kétség, hogy a következetes és szakmailag megfontolt integráció az egyetlen lehetőség arra, hogy a „többség” és a „másság” különböző típusai megismerjék egymást, és előítélet-mentes együttélésre képesekké váljanak.


Kulcsszó: iskola, óvoda

 

Kapható/megrendelhető könyvek
 
Nyugtalan gyerekek

 

Mi rontottuk el?

 

Kis gyerek. kis gond? Óvodáskor

 

A mélységből kiáltok

 

A serdülés gyötrelmei

 

Áldás vagy átok?

 

Egymást keresik?

 

Rögök az úton

 

Szülők könyve

 

Szülők könyve - hangoskönyv

 

Szülők kiskönyve

 

A meghitt erőszak

 

Jellem és jellemtelenség

 

szegény nők, szegény férfiak

 

Jövőnk titka: a gyerek...

 


Copyright © 2009 Saxum Kiadó Kft., tel/fax: 36-1-237-0659