Dr. Ranschburg Jenő

válaszol

Saxum

Sziget

Ranschburg Tanár úr tragikus halála után arra gondoltunk, hogy a nevét viselő oldalt megtartjuk, hiszem az elmúlt években több, mint 600 kérdés és válasz gyűlt össze.
A különböző témájú kérdések között keresőszavas rendszer segíti a tájékozódást a szülőknek a gyerekneveléssel, gondozással kapcsolatos problémák megoldásában.

 

Kérdés

2011. február 13.  -  611.  cikk kinyitása

Tisztelt Uram!

A fiam aki nyolc éves volt, és én mint menekült érkeztünk meg Montreálba, 2009.03. 09 én. A titkos rendőrségnek gyanúsak voltunk, ezért egyre durvább eszközökkel lehetetlenítettek el. 2010. októberben a fiam panaszkodott, mert egy fiú megfogta a fütyiét és a fenekét. Mi szóltunk a tanárnak. Ő megnyugtatott hogy vigyázni fog a fiamra. Januárban azt mondta a fiam, hogy 5-ször szexelt ezzel a fiúval a wc-ben. Levetkőztek meztelenre, nyalogatták egymás fütyiét, csókolóztak. Madame Jeanne minden óra elején kiengedte őket, óra végén értük ment. és mindig le kellett írniuk 100-szor, hogy nem csinálunk szexet a wc-ben. Állandóan büntették őket, nem engedték játszani. Nekem még azt is letagadták, hogy barátkoznak. Februárban feljelentettem a rendőrségen az iskolát. Márciusban bevittek, és a nyomozó azt mondta, hogy most az iskolai szexel nem foglalkozik, csak azzal, hogy betörtem az iskola ablakát. Adott egy idézést a bíróságra. Lezárták a nyomozást, és meg sem hallgatták a gyereket
. Májusban a fiam elmondta, hogy húsz-szor volt szex,ebből tíz-szer anális. Az utolsó kettőnél összeragadtak. Madame J.ütötte verte a fiamat, hogy szétválassza őket, aztán le kellett írni százszor, hogy nem csinálunk szexet a wc-ben. A lakásomra jött két nyomozó és egy tolmács. Elmondtam nekik, hogy még mit mondott a gyerek. Azt mondták, hogy ez Kanada, ez itt nem bűncselekmény. Azzal fenyegettek, hogy elveszik tőlem a beteg gyereket. Minden hivatalnok, akivel kapcsolatom volt, úgy viselkedett, hogy ne bízzak bennük. Félelemben tartottak minket. A gyereket nagyon furcsa körülmények között majdnem elütötte egy autó. Szerencsére csak a kis lábára hajtott rá.
Októberben haza jöttünk, és itt senki nem foglalkozik ezzel a bűncselekménnyel. Nem akarom Önt zaklatni, ezért kérem, hogy írja meg, ha nem kíván tanácsot adni.
Már elkezdett foglalkozni vele egy pszichológus, és ki fogok utazni Montreálba, hogy feljelentést tegyek. Ott megfogja vizsgálni egy szakértő. Mit gondol nem árt az a gyereknek, ha két ember előtt is meg kell nyílnia?
-Tisztelettel

D. Anna

 

Kedves Anna!

Mindazon, amit levelében ír, mélységesen meg vagyok döbbenve. Természetesen eszemben sincs kétségbe vonni szavait, de szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy a 21. században, Kanadában, ilyesmi megtörténhet. Úgy gondolom, az a tény, hogy a gyereket két szakember is megvizsgálja, semmiképpen sem árthat kisfiának. Remélem, sikerrel jár.


Kulcsszó: , erőszak, félelem, iskola

 

Kérdés

2011. február 13.  -  610.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr!

Nagy tisztelője vagyok hisz Ön az az ember, aki a gyermekek lelki egészségével is törődik, hisz az a legfontosabb!!!
Kérdésem ezen a fórumon, úgy láttam minden napos, azonban mégis más, és úgy érzem sokakat érint. Ezért Kérem, mindenképp válaszoljon rá!
3 és fél éves keresztfiam, akiről 4 naposan derült ki, hogy súlyos szívbeteg, életének első évében 3 szívműtéten esett át, rengeteget volt kórházban, Közben asztmás lett, egyszerre egy rendkívül bújós, szeretet éhes már már a környezete számára „betegesen ragaszkodó kisfiú ő” szobatisztaságát az édesanyja fakanállal és fenyegetőzéssel, hol orvos, hol kúp és más büntetésekkel éri vagy érte el RENDKÍVŰL HELYTELENEK ÍTÉLEM! Az erőszakot egy ilyen váltásnál, csak szorongás követhet. A pisilés már rendben van de a kakilás még nem. Bár nem mer sem a bugyijába sem pelusba kakilni szegény, de a wc-ben is csak veszekedések és sírás árán képes és fenyegetések aminek szemtanúja voltam minap. Édesanyja nem hisz a játékos és türelmes szobatisztaságban hiába kérlelem. Sok a gondjuk és megértem Én, de eszembe jut a gyermekkorom,ahogyan 9 éves koromig bepisiltem és rettegtem, szorongtam a megtorlástól, ami várt rám nap mint nap, féltem inni féltem elaludni és nem segített senki sem. Minden este remegtem, hogy mi lesz reggel és anyukám nagyon megvert, fejemet a pisimbe nyomta közben amíg élek nem felejtem el és érzem a bőrömön ma is. KÉREM AZÉRT VÁLASZOLJON, MERT SEGÍTENI KELL AZOKNAK AZ SZÜLŐKNEK AKI EZT NEM TUDJÁK ÉS AZOKNAK A GYERMEKEKNEK AKIK EZT EL SZENVEDIK. Biztos vagyok benne, hogy nem Ő az egyedüli eset!

KÖSZÖNÖM ELŐRE IS ÉS KÖSZÖNÖM , HOGY ÖN VAN A GYEREKEKNEK!!

 

Kedves Angel!

Nem tudok mást tenni, mint Ő, én is nagybetűkkel írom: a szobatisztaságra nevelésnek levelében említett módját RENDKÍVÜL HELYTELENNEK ÍTÉLEM! Önnel szemben azonban még megértő sem vagyok az ilyen szülői dresszúrákkal, hiszen nem csökkentik, hanem szaporítják a gondot. Leveléből ítélve például, kicsi keresztfia „jó úton halad” abban az irányban, mely a gyereknél súlyos obstipációs – székrekedéses – tünetekhez vezet, és a türelmetlen, szeretethiányos tisztaságra nevelés következtében olyan betegségek alakulhatnak ki, melyek hosszú évekre beárnyékolhatják a család életét. Kérem, mutassa meg levelemet a gyerek édesanyjának is, és amennyiben ő ír nekem, készséggel megbeszélem vele, hogy véleményem szerint mi a teendő.


Kulcsszó: , betegség, szigorúság, szobatisztaság

 

Kérdés

2011. február 14.  -  609.  cikk kinyitása

Tisztelt Doktor Úr!

Nagy szomorúságot okoz, hogy 5 éves kisfiam egyre jobban eltávolodik tőlem érzelmileg. Gyakran mondja, hogy nem szeret, menjek el innen. Ha az édesapja itthon van, ami elég gyakori, mert rokkantnyugdíjas-rám sem hederít. Sajnos feszültségekkel, veszekedésekkel teli házasságban élünk. Mindegyikünk sok időt tölt a gyerekkel. Édesapja játszik vele, elviszi a közeli gyorsétterembe, ha nem hajlandó megenni az ebédet stb. A kényelmetlen feladatok, pl. reggeli ébresztés, tiltás hozzám tartoznak. Férjem rendkívül domináns, agresszív ember, aki nem riad vissza a tettlegességtől sem, egyedül a gyerek képes levenni a lábáról.
Az állandó megalázások jórészt a kisfiunk szeme láttára történnek. Nem várok egy kisgyerektől segítséget, csak nem értem, hogy állhat az apja mellé. Sokszor bénultan állok és nézem, ahogy a gyerek szidalmaz, vagy megrúg.
A gyerek az óvodában példás viselkedésű, itthon minden az ellenkezője: szófogadatlan, verekszik. Elismerem, hogy a munkából hazatérve gyakran türelmetlen vagyok vele. Értem a kavargást a kis lelkében, de miért én vagyok a célpont?
A párkapcsolat javulásában nem sok reményt látok. Kilépnék belőle, de félek, hogy elveszítem a gyereket. Hozzátartozóim sajnos nem élnek már, igazából senkire sem számíthatok. Férjem labilis idegzetű, depresszióra hajlamos-én vagyok a harmadik felesége. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a diplomám sem védett meg ettől a sok évvel ezelőtti lépéstől...)
Mit tehetnék, hogy a gyerekkel javuljon a kapcsolatom? Nem vehetem fel a versenyt az apjával...

Köszönettel.

 

Kedves Levélíró!

Mint írja, az apának is Ön a célpontja, miért csodálkozik, hogy az apával éppen azonosulni készülő fiúgyerek – mint az összes fiú az ő korában – ott és úgy találja meg az indulatok levezetésének célpontját, ahol és ahogyan ezt édesapja viselkedésében tapasztalja. Valóban nem érti, hogyan állhat egy kisfiú az apja mellé? Hiszen ez a gyerek még nem tudja, mi a helyes és mi a helytelen, és azt sem: más családokban történnek-e hasonló események. Utánozza az apját, és természetesnek tartja, hogy az anyákkal és a feleségekkel „így kell bánni”. Nemcsak az Ön érdeke, hanem a gyereké is, hogy férje uralkodjék magán, és emberként bánjon asszonyával. Minden pszichológiai adat azt mutatja – és ennek jelei már az Ön családjában is felismerhetők – hogy a gyerek nemcsak akkor sérül, ha őt bántalmazzák a szülők, de akkor is, ha apja a szeme láttára bántalmazza és megalázza édesanyját. Nagyon nagy szeretettel és sok-sok aggodalommal kérdezem: biztos abban, hogy ezt az áldatlan állapotot tűrnie kell? Annak alapján, amit levelében olvasok, lehetetlennek tartom, hogy elveszítse kisfiát, ha a sarkára áll.


Kulcsszó: , apa, erőszak, szorongás

 

Kérdés

2011. február 15.  -  608.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg úr!

Lányom 8 hónapos és kb. fél éves kora óta műveli a következőt: hátán fekve lábait keresztezi, közben kezeit a mellkasához vagy a füle mögé szorítja és egész testével megfeszíti magát, nagyon erősen, a feje is belevörösödik. Néha a kezemet is elkapja pl. ha öltözünk és nem bírom kiszabadítani, olyan erővel szorít. Eleinte csak fürdés után csinálta, majd minden egyes öltözködésnél, pelenkacserénél, de már lassan egész nap ezt csinálja.

A probléma úgy látom az, hogy még nem kúszik-mászik, gurulva közlekedik ugyan, de elég sokat fekszik háton egy helyben és olyankor nem tudja lefoglalni magát, unatkozik, majd elkezd feszíteni. Játékaival nem játszik, maximum pár percig. Ha ébren van, mindig szőnyegen van, elég nagy tere van a mozgáshoz. Ha közelítek felé, abbahagyja a feszítést. Neurológus már látta, az epilepszia szerinte kizárható, elmondása szerint a végbél tájékán is van egy olyan pont amit ha ingerel megnyugtatja, akár a cumizás. Neki egyébként nincs cumija, az ujját csak elalvás előtt szopja.

Főleg amiatt aggódom, mert ő ezt nem viccből csinálja, nem azért mert annyira jól esik neki. Jelenleg azt szoktam csinálni, hogy ha elkezdi felveszem, majd pár perc múlva újra lerakom, de amint lerakom, abban a pillanatban újrakezdi. Már mindenféle bohóckodással, csikizéssel próbálkoztam, ezek egy darabig működnek, de két-három nap után újabb vicces dolgot kell kitalálni és már kifogytam az ötletekből. Hordozókendőbe is tettem már és akkor nagyon jól lenyugodott, bár akkor még esélye sincs a mászást megtanulni.

Mi a helyes viselkedés részemről amikor feszít? Mit tegyek illetve ne tegyek? Ön szerint ez miért alakulhatott ki nála? Milyen nyomot hagy a személyiségében ez a dolog?

Válaszát előre is köszönöm és nagyon várom!

Olga

 

Kedves Olga!
Kicsi lánya minden kétséget kizáróan maszturbál, amiben nincsen semmi rendellenes. A hasonló korú fiú-babáknál az ilyesmit könnyebb azonosítani – hiszen a kezükkel megtalálják a nemi szervüket – a kislányok azonban rendszerint olyan módon csinálják, ahogy azt levelében megírta. Például autóban, bébi-ülésen tapasztalhatunk ilyesmit, a heveder nyomásának hatására, de természetesen nemcsak ott, és nemcsak akkor. Sokat nem kell tennie, mindez nem hagy nyomot a gyerekben. Annyit talán érdemes, hogy gondoskodik a változatos környezetről. Tegyen érdekes játékokat köré (ne adja a kezébe!), amelyek odafordulásra késztetik, hiszen az ilyen korú baba – ha nem akar – már nem fekszik a hátán, könnyedén az oldalára vagy a hasára fordul. Azt hiszem, a hordozókendő is azért segít, mert azzal, hogy jön-megy a lakásban, a testén lévő gyerek is érdekes külvilági ingerekkel találkozik, eszébe sem jut, hogy az örömet a saját testén keresse. Ne aggódjék, kicsi lánya mászni fog akkor is, ha mostanában egy kicsit többet használja a kendőt.


Kulcsszó: , játék, mozgás, szorongás

 

Kérdés

2011. február 16.  -  607.  cikk kinyitása

Kedves, kedves Ranschburg Jenő!

Négy kisgyermeket nevelek, legnagyobb kisfiam 6 éves lesz idén novemberben. Vele van a legtöbb problémám. Átvészeltünk egy pavoros időszakot (hála magának, követve a tanácsokat, elmúlt) Orrmanduláját ki kellett venni, kruppos, és jelenleg allergiára szed folyamatosan gyógyszert (házi poratka). Nagyon temperamentumos kisgyerek, szereti a zenét, az ovizene a kedvence, csak sajnos eléggé hangosan szereti hallgatni, és ráadásul forog is közben. Akár fél-háromnegyed órát is. Nem tudom engedhető-e, nem lesz-e ennek a forgásnak valamilyen káros hatása? Tudja Doktor Úr, olyan fura kisgyerek, olyan akaratos még mindig, minden neki kell, nehezen osztozik, főleg az új játékokon. Ha van hat kisautó, akkor neki mind a hat kell, vagy nem kell neki egy sem. Ami nagyon aggaszt most engem: egyik napról a másikra elkezd nagyon gyakran pisilni, ez akár 5 perces wc-re való szaladgálást is jelent. Nem fáj semmije, nem csípi, nem bágyadt, teljesen egészségesen viselkedik, játszik. Eszik, bár nagyon válogatós, ha többet iszik, mint egy pohár akkor folyamatosan járkál pisilni, én meg megyek utána és megnézem valóban pisil-e? Valóban pisil, pár cseppeket, van úgyis, hogy a wc ajtó előtt megtorpan, majd megfordul és visszamegy a szobába, hogy mégse kell pisilnie. Arra gondolok, hogy valamiért szorong, de nem tudok rájönni, mitől. Sokan vannak testvérek, mégis amennyit csak lehet leülök játszani is velük, minden nap legalább 1 órát, ha úgy alakul még többet. Ha kijön mellém miközben főzök türelmesen magyarázok, beszegetünk a főzésről, be is segíthet nekem ha van kedve. Tehát nincs itthon feszültség, szeretetben sincs hiány... mesélek is este...bár tévét is néz (csak minimax) vagy dvd-ről mesét néznek, talán valamelyik mese az ami kiválthatja a szorongását? Ez a gyakori pisilés mindig jelentkezik egyébként bármit csinál napközben, épp zenére forog, vagy a kedvenc meséjét nézi, akkor is ki kell szaladnia. Óvodában viszont nincs szaladgálás, akkor sem ha itthonról úgy indulunk el, hogy állandóan szalad wc-re. Körülbelül
l, 3, 5 éves korától minden fél-háromnegyed évben elő jön ez a probléma. Először voltunk kivizsgáláson (csak labor-negatív) kapott ennek ellenére antibiotikumot, aztán a következő alkalomnál már csak tesztcsíkos vizeletvizsgálatot csinált a gyerekorvosunk, és mivel az negatív lett,azt mondta majd elmúlik, unatkozik a fiú. El is múlt pár nap alatt, tehát összesen kb. 4-szer volt ilyen pisilős 2-3 nap, most jelenleg is tart egy a 3 napon vagyunk túl, van amikor félóránként megy, van amikor meg több óra is eltelik a pisilések között. Amikor nagyon gyakran menne, azt mondom neki bezárt a wc, kicsit várni kell, míg kinyitom, ezt elfogadja, elmegy játszik tovább. Ha nem ivott többet mint egy pohár, mert akkor hiába nem akarom wc-re engedni sírva fakad, hogy neki nagyon kell, hiába volt ott mondjuk 8 perce. És akkor persze ha sír el is engedem pisilni.
Drága Tanár Úr! Maga az én egyik fényes csillagom, amikor tehetem az oldalait, gyermeknevelési tanácsait olvasgatom, mert a leghelyesebb utat mutatja nekem. Szeretném okosan felnevelni ezt a sok kisgyereket.
Önnek mi a véleménye erről a kisgyerekről? Elviszem egy újabb kivizsgálásra, tegyük fel negatív (remélem) lesz minden eredmény, akkor mit tegyek, mit tehetek,ugye segít?! Előre is nagyon-nagyon köszönöm szíves válaszát, maradok tisztelettel:

G. Mónika.

 

Kedves Levélíró!

A gyakori pisilésnek nagyon sok oka lehet, leveléből azonban arra gyanakszom: kisfia nem üríti ki teljesen a hólyagját pisiléskor. Ennek az lehet az oka, hogy siet, pisilés közben eszébe jut valami, így aztán csak a legszükségesebbet ereszti ki, a maradékot pedig elviszi magával. Ilyenkor a hólyagot működtető izomzat egyre erősebben késztet az ürítésre, és előáll az a jelenség, amelyről levelében írt. Két dolgot kellene tennie: az egyik az, hogy beszélje rá kisfiát, ne hagyja abba a pisilést az első cseppek után, várja meg, amíg megérkezik az utánpótlás. A másik: legyen egy pisilési rend. Mondjuk: két óránként mehet kicsi fia pisilni, és ilyenkor – mint írtam – legyen alapos. Biztos, hogy ez a pisi-probléma nem komoly dolog. Baj akkor szokott lenni, ha egy gyerek sokszor jár pisilni, és minden alkalommal jelentős mennyiséget pisil. Kisfiánál ez nincsen így. A másik kérdésére térve: a forgásnak nincsen kóros következménye, de ahogy levelében vázolta kicsi fia magatartását, mintha éreznék benne némi bizarrságot. Nem hiszem, hogy ennek van jelentősége, mégis, a biztonság kedvéért, talán nem ártana egy alapos pszichológiai vizsgálat. Mellesleg szólva: az óvónővel is fontos lenne beszélnie. Észrevesz-e a szakember valami furcsát, szokatlant a gyerek viselkedésében, társaival való kapcsolatában, a környezet tárgyaihoz, eszközeihez fűződő viszonyában?


Kulcsszó: , mozgás, óvoda, szorongás

 

Kérdés

2011. február 17.  -  606.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!
Nagy gondot okoz számomra a 14 éves lányaim nevelése. Néhány mondatban le kell írnom családunk történetét, hogy érthető legyen a gondom:
Mi nem vagyunk magyarok. A két gyermekek született Magyarországon, és nőttek fel.
Én magam vagyok multikulturális. A (még) férjem él külön tőlünk külföldön. Ez volt mindig így.
Én egyedül éltem (élek) a gyerekekkel Magyarországon, és a férjem, így 3 havonta volt 2-3 hétig nálunk.
11 éve már tolerálták ezt. Aztán mondtam neki, hogy én akarok válni. Mert ő egy idegen számomra.
Mindig éltem a saját házamban egy faluban. meg voltunk szokva, hogy csak mi harmad vagyunk, én és a két lány.
Kérném a segítséget. Mert nem tudom, hogyan tovább.
Költöztünk egy másik faluba. Nekem van, majdnem 1 év, egy új partner, akit nagyon szeretek. Ő szeret minket. A gyerekek is. Ő csendes, nem iszik, nem kiabál. Rendes férfi. Lakom a saját házban.
A lányom 14 éves, kezdődött hogy nem jön haza. Péntek, Szombat. Elmegy csak otthonról kikapcsol a mobiltelefon. Nem tudom, hol van. Ha nem engedem, megszökik. Tudom hogy már füvezett és „hangulatjavító” próbált ki.
A legrosszabb rész, a falunkban nagyon sok a cigány. A lányom összejött a cigányokkal. Megy be az összes merülés bárokban és kocsmákban, vagy a cigány telephez. Nem tudom, mit csinálnak ott.
Minden szép, drága ruhákat és cipőt adta a cigányok.
Beszéltünk vele, hogy abba hagyni kell. De ő ne hallgatja senkire.
Jön és megy, ahogy tetszik.
Megyek dolgozni 04. 30, és 18 este otthon leszek. A párom is dolgozik.
Dolgozom, mint Service desk agent, több nyelvek beszélek. Kell nagyon koncentrálni.
Nos, a lányom már 2 hétig nem megy az iskolába. nem is akar. azt mondta, hogy ez a életstílus neki jó.
A cigányok, nem tudjak elengedni. amikor megyek dolgozni, jönnek és a lányom megy velük.

Mindannyian tönkremegyünk. Én, a párom, az a kisebbig lány.

Van-e remény?

Elnézést a helyesírást!!!! Tudom hogy rossz.

Előre is köszönöm a választ,

Karolina

 

Kedves Karolina!
Levele alapján úgy érzem, hogy kislánya – és családjuk békéje – valóban veszélyben van. Itt az ideje annak, hogy párjával együtt, nagyon határozottak legyenek. Meg kell beszélniük vele, hogy ezentúl csak akkor mehet el otthonról, ha erre engedélyt kap, Önöknek mindig tudniuk kell, hol van, kivel, és mit csinál. A telefonját nem kapcsolhatja ki, és ha nincs otthon, telefonon elérhetőnek kell lennie, illetve neki, magának kell jelentkeznie. Minden nap, az előre megbeszélt időpontra haza kell érkeznie! Drogozni tilos, az iskolát pedig folytatnia kell! Az elkövetkező időkben vagy Önnek, vagy a párjának személyesen is ellenőriznie kell: betartja-e a kislány az egyezséget. Amennyiben azt tapasztalják, hogy ilyen egyezség a gyerekkel nem köthető – vagy megköthető ugyan, de kislánya folyamatosan megszegi – a legközelebbi városban, un. hetes iskolát kell keresniük a számára. Ez azt jelenti, hogy a hét folyamán – kollégiumi körülmények között – a városban él, és jár az ottani iskolába, és csak a hét végét tölti otthon. Tudom, hogy nem könnyű végigcsinálni, amit tanácsolok, de a gyerek jövője múlhat azon, hogy sikerül-e következetesen megvalósítaniuk.


Kulcsszó: , biztonság, kamaszkor, szigorúság

 

Kérdés

2011. február 9.  -  605.  cikk kinyitása

Tisztelt Dr. Úr!

Másfél éves kislányunkra több mint három évet vártunk. Azért írok, mert mióta megszületett, anyósom viselkedése teljesen megváltozott és ez annyi kínt, sírást, veszekedést okozott a férjemmel, hogy kapcsolatunk sokat rosszabbodott. Nem tudjuk elképzelni életünket egymás nélkül, így most próbáljuk összeszedni a darabokat és sok megértéssel, szeretettel tovább élni életünket együtt, családként... A gond viszont továbbra is ott marad: az anyós és após...
Mikor megszületett Csenge, anyósom -szerintem-, azt hitte, hogy újra anyuka lett... Hiába kértem, hogy ne hordozgassa órákig, ne tegyen ruha pelenkát a hasára a legnagyobb forróságba, ne öltöztesse fel 6 rétegesen 10 fokos időben, egyszerűen nem vette semmibe a szavam.. Csak legyintett, tette, ahogy ő jónak látta és még nevetett is rajtam „Óh, már rég le kellett volna tennem, úgy-e?...ha-ha-ha” Telt az idő és egyre többször sértett meg, amiből férjem nem sokat látott, mert valahogy mindig akkor történt, amikor csak kettesbe maradtunk. Anyósom többször kisfiának nevezte lányunkat, kijelentette, hogy lányunk az ő élete értelme és csak érte él. Mindenbe beleszólt, pelenkázástól elkezdve az öltöztetésig és a rácsos ágy matracának leengedéséig (biztos ki fog esni az ágyból stb.). A lányunk „egyértelműen” csak az apjára hasonlít meg az anyósomra, mivel úgy nő a foga, úgy göndörödik a haja (az apósom még mindig emlegeti minden egyes alkalommal, amikor csak találkozunk). Minden baba látogatást megszervezett nélkülem, majd el is jött minden egyes alkalommal és ő dicsekedett az unokával, hogy „tiszta apja”, amíg én felszolgáltam a süteményt és ő hordozgatta a babát. 1 éves születésnapjára meghívtuk a családot, anyósom pedig bejelentette, hogy mit fog főzni és sütni, annak ellenére, hogy ők voltak a MI vendégeink. Amikor náluk vagyunk, mi megszűnünk létezni és csak az unoka a lényeg: már másfél éve nem tudunk elbeszélgetni normálisan. Teljesen felháborodtak, hogy amikor tavaly elmentünk nyaralni 1 hétig a Balatonra, nem hagytuk náluk a Csengét. Mindig megemlítik, ha el akarunk utazni valahova, csak tegyük le a lányt és mi mehetünk. Anyósom kijelentette, majd ha nem bírok a gyerekkel, akkor csak egy telefonhívásomba kerül s ő rögtön rohan és viszi ki hozzájuk, a férjem Budapesten dolgozott, amikor anyósomék akaratom ellenére elhatározták, hogy eljönnek hozzánk füvet nyírni: ők eljöttek én pedig nem jöttem haza Csengével stb... Szóval sorolhatnám még 10 oldalon keresztül, hogy mennyi minden tett és tettek.
A férjem struccot játszott, én beolvastam az anyósnak .. nem használt.. Addig addig, amíg hála Istennek, hogy férjem rájött a dolgokra egy pár hónappal ezelőtt és komolyan elbeszélgetett a szüleivel... Egy kis változás történt.. de nem sok.. Érzem, tudom és látom minden egyes alkalommal, hogy nem értenek engem, minket... Anyósom most már nem is veszi az ölébe a kislányt... Én, mi nem ezt szeretnénk.. A nyomulásuk, a fojtogató-önző szeretetük, aggódásuk, makacs segíteni akarásuk megőrjít.. Én egy önálló típusú nő vagyok, aki 20 éves kora óta eltartja magát, egyetemet végeztem, nagyvárosba nőttem fel, most is dolgozok itthon a kislányom mellett.. Most 37 éves fejjel úgy érzem, hogy fel tudok nevelni egy gyereket a 40 éves férjemmel; nevelési elveink ugyanazok.. Mindig is akartuk és akarjuk, hogy a nagyszülők részesek legyenek Csenge életében... Nem volt olyan hét, hogy minimum egyszer ne látták volna az unokát és nem csak 10 percig, hanem egy egész nap vagy délután.. stb. Mindig hívom az anyóst segíteni, amikor szükségem van rá... A Csenge születése előtt nagyon jól kijöttünk az anyósommal... De nem túlzás, hogy ha a kisujjamat adom, akkor ők az egész karomat akarják? Mert még mindig nem ismerik a határt.. Múlt héten is 2 délutánt töltöttek itt Csengével (segítettek, mert mindketten estig dolgoztunk), de szombaton megint eljöttek és itt voltak egész délelőtt.. 1/2 órám volt megebédelni a családdal, de ők alig akartak elmenni.. Én nem akarom az anyósomékkal leélni az életem. Nem akarok lelki ismeret furdalást érezni, ha nem hívom el segíteni vagy ha 1 hétig nem találkozunk.. De ők nem értik...
Mit tegyek? Mit tegyünk? Férjem nagyon szenved… Szereti a szüleit, de egyáltalán nem anyás… Szerinte is elég lenne a heti egy találkozás, de úgy gondolja, hogy nincs abba semmi rossz, ha a szülei beugranak hétközbe (máskülönben mindig felhívnak mielőtt jönnek)...
Valahogy úgy érzem, hogy miután megszületett Csenge, a férjem szülei szemébe megszűntem létezni... Minden a férjem érdeme (ezt anyósom meg is jegyezte nekem, amikor egyszer kettesbe voltunk: „A fiamnak azért kellet Amerikába mennie, hogy tudjon magának ilyen házat venni”. Mi New Yorkban ismerkedtünk meg és úgy döntöttünk, hogy haza költözünk és minden anyagi dolgunk, ami van a mi kettőnk kezének gyümölcse mindkét fél szüleinek segítsége nékül), Csenge csak a férjemre hasonlít, a kutyánk úgy néz ki, mint az ő kutyájuk 10 évvel ezelőtt stb.
A legnagyobb gond, hogy én mindezen nem tudok nevetni.. Nem tudom lazán felfogni a dolgokat és nagyon könnyen felháborodok és minden sérelmem előjön a múltból.. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem tudok tovább lépni..
Várom tanácsát...
Köszönöm.
Éva

 

Kedves Éva!
Fogadni mernék, hogy férjének nincs fiútestvére, sőt azt is valószínűnek tartom, hogy egyke. Ráadásul – mint ez leveléből kiderül – viszonylag későn nősült, és hiába élt akár éveket is külföldön, lényegében szülei egyetlen kisfia volt, a szülő-gyerek kapcsolatba – komoly riválisként – nem tolakodott be egyetlen nőnemű lény sem. Persze, az élet ilyen kegyetlen, amikor egy férfi már 35 éves, meg kell nősülnie, és a szülők nem tehetnek mást: hozzájárulnak ahhoz, egy „idegen nő” elválassza tőlük a család legnagyobb kincsét: az egyetlen fiút. Az unoka megszületése azonban drámai változást hoz: a család genetikai „túlélése” biztosított (persze, ha fiú unoka született volna, az még jobb lenne), és a nagyszülői lélek legmélyén – általában nem is tudatosan – felsejlik a gondolat: ez a fiatalasszony már megtette a „kötelességét”, valójában többé nincs is rá szükség! Hiszen a gyerek – mint a ház és az anyagi javak – az apáé, az apa pedig az övék! A nagyszülők - akár a saját fiukról – pompásan tudnak a kicsiről is gondoskodni, aki egyébként „kiköpött” édesapja, vagyis kezdődhet minden elölről, és ebben a szocializációs folyamatban Maga, Éva, tulajdonképpen teljesen felesleges! Ugye ért engem? Egy tudattalan, vagy félig tudatos gondolatmenetet – és ennek viselkedésbeli megfelelőjét – próbáltam vázolni, a nagyszülőkben semmi szándékos rosszindulatot nem tételezek fel. Mit lehet ilyenkor tenni? Azt javaslom, legyen nagyon kedves anyósával (ilyen helyzetekben általában az anyós a fő „ellenfél”, az após inkább csak követi felesége instrukcióit), de nagyon határozott: ennek a kicsi lánynak Ön az édesanyja, és a nevelés teljes felelősségét Ön és a férje viselik! Tudom – erre egyébként levelében is utal – ilyenkor a „megsértődés-játszma” következhet, amelynek rejtett célja, hogy a nagyszülők maguk mellé állítsák fiukat (az Ön férjét), és rajta keresztül kényszerítsék ki dominanciájukat a családban. Fontos tehát: ne engedje, hogy ez az unokáért folytatott dominancia-küzdelem éket verjen Ön és férje közé! Amíg érzi, hogy férje Ön mellett áll, nem lehet vesztes; a nagyszülőknek meg kell tanulniuk, hogy kisfiuk már felnőtt ember (az Ön férje), Ön pedig unokájuk édesanyja! Ön mindent megtesz azért, hogy kislánya és a nagyszülők között meleg, szeretetteljes kapcsolat éljen, anyósának azonban meg kell tanulnia, hogy helye (a nagyszülők helye) a második vonalban van: unokájukkal való kapcsolattartásuk alapvető normáit a szülők igényei határozzák meg! Higgye el, ha férjével együtt erőszakmentes kedvességgel, és következetesen kitartanak, a nagyszülő végül nem tehet mást: elfogadja azt a helyzetet, amelyben békés közelségben, feszültségmentesen szeretheti gyermekét és unokáját – és persze a menyét is.


Kulcsszó: , féltékenység, nagyszülő, türelem

 

Kérdés

2011. február 8.  -  604.  cikk kinyitása

Kedves Tanár Úr!
Nekem egy kamaszkorú lánygyermekem van, idén lesz 17 éves, gimnazista és eddig jó tanulónak, jó gyermeknek mondható volt! Tavaly kezdte ugye a gimnáziumot és új társaságba kerülve igen hamar barátságok szövődtek, jelenleg van egy 5 fős lány csapat melynek lányom is tagja és nagyon elszomorít, hogy rossz hatással vannak a lányomra. Arra a lányra, aki eddig megbízható, jóra való lányom volt, most szinte egyik napról a másikra hagyta magát belevinni hazugságokba, és talán még vinnék másba is csak hát ehhez itt vagyok én is aki ugye az első adandó nem illő dolog után állj-t mondtam és megtiltottam az együtt bulizást!
Elején kezdem: tavaly nyáron vakáció lévén elkezdtek a lányok bulizni járni, de csak amolyan házi buli jelleggel! Én is elengedtem a sajátomat, mindig tudtam hol van, még akkor mindent megbeszélt velem, tudtam hogy van egy barátnője akivel együtt mentek, szüleit megismertem, szigorúságot véltem ott is, ezért bíztam a legjobbakban. A bulik során lányom összejött egy sráccal, akit mi is elfogadtunk, megszerettünk, és így rendben is volt, mindig tudtam hol van és kivel.
Azért fontos hogy kivel, mert ugyan észrevettem, hogy ezek a nyári programok nagyon összehozták az osztályt és egyre több osztálytárs is csatlakozott a bulikhoz, egyre több fiú is és lány is az osztályból egy csapatként bulizott és nagy barátságok szövődtek, de nem sejtettem semmi veszély! Bulik során sikeredett az én lányomnak is további barátnőket szerezni, de én mindig tudtam, hogy Ö a fiújával megy és az összes többi, ott van és kész! Mindez tartott majdnem hat hónapig, amikor egyre csak felfigyeltem, hogy hanyagolja a fiút, és előtérbe kerülnek a barátnők; (sajnos a barátnők először a zűrös dolgaikkal kerültek beszédtémául közöttünk, de még akkor lányom is elítélte és; kibeszélte; fiújával a lányos kavarásokat, hazugságokat; és fontos, hogy nem értett velük egyet!). De aztán mégis csak teltek, múltak a napok, jöttek az események, amikről egyre kevésbé számolt be, ha kérdeztem inkább nem válaszolt, egyre csak távolodott és titkolódzott. Aztán egyszer csak mondja, hogy Ö most elküldi a barátját, mert nem tudja mit érez, és amúgy is a többi lánynak sincs barátja és akkor jó kis csak csajos bulikat tudnak szervezni, stb. És hát meg is történt az esemény,azóta elválaszthatatlan barátnők lettek öten, így az én lányom is, és azóta jöttek a problémák. Most már fiuk nélkül bele az éjszakában szeretnének menni, majd valahol kikötünk címmel, söröző, kocsma, bármi jöhet. Én azóta sajátomat nem engedem el ezekre a rendezvényekre, ezért mindent bevetettek ellenem, hazugság sem riasztotta el a lányomat is csak hogy elmehessen velük. Hát sajnos az első alkalommal lebuktak! Megtudtam, hogy nem ott vannak ahol mondták, szülőket én riasztottam és persze senki sem tudta, hazugságon fogjuk Őket, hogy nem egy ártatlan lányos estén vannak, hanem más városban, az éjszakában, összeszedtük őket, haza hoztuk! Én kértem a szülőket, hogy büntessük meg Őket, most nincs buli, nincs elmenés sehova. Hát eltelt egy hét és ismét ugyan az a téma, buli! Hát mondom, semmiből sem tanulnak ezek a lányok, sem a szülők, én nem engedem a sajátom, a többi tegyen, ahogy gondolja! Hallom, hogy a többi szülő, elengedi a lányát, csak én nem, és akkor persze én vagyok az ellenség, a rossz szülő, aki tönkre teszi gyermeke életét! Azóta a lányok (enyém nélkül) már több olyan bulin voltak, ahol olyan szinten berúgtak, hogy nem tudták hol vannak, stb. és ez sem riasztja el lányomat tőlük. Továbbra is velük akar barátkozni, azzal hogy Ö nem olyan mind Ők, Ö nem iszik, Ö nem hazudik, csak szereti Őket és jól érzi magát velük. Én nem ismerem, és nem tudok róluk semmit, Ők jók és stb. Hát tényleg nem tudok róluk sokat, annyit hogy tanulmányi eredményeik rosszak, van aki 7 tárgyból bukott most félévkor, másik 4-5 tárgyból, szóval egyik jobb mind a másik, anya nélkül nevelkedő lány, meg dús gazdag lány akinek minden megvan engedve, nem ragozom tovább!! Szóval elképesztő és akkor én mit kezdjek a saját eddig normális gyermekemmel? Nem akarom a napi cirkuszt, a haragot, az ajtó csapkodásokat, sírásokat és mégis mit tehetek én most? Szélmalomharc, amivel egyedül nem biztos, hogy meg tudok birkózni! Férjem mellettem van ugyan, de Ö egy nyugodt, jó szívű ember, és imádja egyben sajnálja a lányát, Ö már feladta, hadd menjen, és majd rá jön magától. Jó ez a gondolat? Mi legyen, hogy teszek jól?
Ma lányom osztályfőnökével is beszéltem, sajnos tőle meghallgatást kaptam, egyetértést is, de segítséget nem! Mit tehet egy pedagógus ebben az esetben? Mivel lehet segítségünkre? Neki meg van kötve a keze, nem szólhat bele a családi ügyekben, annyit megígért, hogy a következő szülői értekezleten beszél általánosságban a szülőkkel, hogy vigyázzunk jobban kiskorú gyermekeinkre, felhívja a figyelmet a diszkók, bulik veszélyeire, stb, és ennyi...!
Kérem válaszát, hogy mi a teendő ebben az esetben?
Köszönettel és nagy tisztelettel várom válaszát
Üdvözlettel: K-né

 

Kedves Levélíró!
Higgye el, pontosan értem – és átérzem – aggodalmát, mégis az a véleményem: hibát követ el, ha parancsszóval leállítja kislánya részvételét a „barátnős” programokban. A hiba lényege az, hogy tapasztalataim szerint ilyen esetekben a gyerekben egyre nő az ellenállás a szülői utasítással szemben, és ez végül hazugságra, a szülő kijátszására készteti őt. Persze, az a „lágy” hozzáállás sem helyes, amit apu képvisel, én egy köztes megoldást javaslok. Engedje el kislányát, de előtte – esetleg írásban is – egyezzenek meg a legfontosabb betartandó szabályokban. 1. Előre meghatározott időben otthon kell lennie. 2. Önnek pontosan tudnia kell, hol van, és kikkel. 3. Előre megbeszélt időpontban hazatelefonál, illetve felveszi a telefont, ha Ön hívja őt. 4. Nem fogyaszt alkoholt, illetve nem részegedik le. 5. Ha bármelyik szabályt megszegi, ez – megbeszélt mértékű – szankciót vonhat maga után. Az ilyen korú fiatalok számára „halálosan” fontosak a kortárskapcsolatok, és a szülő szavára egy gyerek soha nem hiszi el, hogy nem megfelelő barátokat választott. Ezt neki, magának kell megtapasztalnia, és a szülő nagyon nehéz feladata, hogy ezt az időszakot minél kockázatmentesebbé tegye. Ha lehet, keresse meg kislánya barátnőinek szüleit, vegye rá őket is, hogy kössenek hasonló egyezséget gyerekeikkel, és a lányok „kirándulásai” alkalmával, Önök, szülők, tartsanak kapcsolatot egymással.


Kulcsszó: büntetés, kamaszkor, szigorúság

 

Kérdés

2011. február 7.  -  603.  cikk kinyitása

Tisztelt Ranschburg Jenő!

Két és fél éves a fiam, lassan egy éve dackorszakban van. Eddig sikerült jól kezelnem, a figyelemelterelés bevált. Egy hónapja viszont felborult az életünk, a gyerek csapkod minket, kiabál velünk, ha valami nem tetszik neki. Hiába szólunk rá, kérjük szépen, fogjuk le a kezét, újra és újra jön és támadásba lendül. Tőlünk nem lát ilyet, nem ütöttük meg sosem, velem van itthon, közösségbe heti két-három alkalommal megyünk. Ott támadtak már rá, ő egyből visszaütött. Lehet ez a forrása? Alig néz mesét, azt is csak az általam megválogatottakból.
Emellett mindenórás vagyok a húgával, így már elég türelmetlen, ami átragad rá is. Hiába, már egyre nehezebb minden napi dolog. Egyébként a testvérét nagyon várja, naponta többször puszilgatja a hasam, a köldökömbe suttogja: „baba gyere”. Szereti a gyerekeket, a kicsikkel anyáskodó, míg a vele egy korúakat már veszélytársnak tekinti. Van egy nagyon jó pajtása, akivel sokat játszanak együtt, de egyre többször fullad ez veszekedésbe, verekedésbe.

Tanácstalan vagyok. Mit tegyek? Mi a jó megoldás?
Válaszát előre is köszönöm: P. Bettina

 

Kedves Bettina!
Lehet, hogy mire ezt a levelet olvassa, már meg is született kicsi lánya. Biztos, hogy a gyerek dackorszaka, és a kicsi érkezése miatti aggodalom, bizonytalanság együttesen játszanak szerepet kisfia viselkedésében. Nem vagyok jós, de könnyen lehet, hogy a kicsi tesó megérkezése – és az ebből fakadó testvérféltékenység - tovább mélyíti a problémát, komoly aggodalomra azonban nincsen oka: a dackorszakon minden gyerek átesik. Nagyon helyes, ha megfogják a „támadó kezecskét”, és nagyon határozottan közlik a gyerekkel: Ezt nem szabad, az ember nem okoz fájdalmat a másik embernek. Ha a gyerek mégis folytatja, több lehetőség kínálkozik. Nálam például jól bevált a „mágikus játszma”. Eltűnt a kisfiam, hol van a gyerek? – csodálkozik a szülő, és úgy tesz, mintha valóban nem találná a gyereket: Érdekes, amikor így viselkedik, hirtelen eltűnik! Az ilyen korú gyereket ezzel általában zavarba hozza a szülő, mert valóban felébred benne a szeparációs aggodalom: eltűntem? Mi lesz velem, ha anyu és apu nem találnak meg? Éppen ezért abbahagyja a hisztit, és ilyenkor a szülőnek „meg kell találnia” a gyereket: Megvagy! De jó, hogy újra együtt vagyunk! Amikor a „találkozás örömén” túlesnek, a szülőnek ismét kezdeményeznie kell a témát: a másik embernek nem okozunk fájdalmat. Meg kell beszélniük azt is, mit érez a másik. „Emlékszel, amikor elestél tegnap, és beütötted a fejecskédet? Ugye, hogy fájt? Ilyesmit érez az is, akit megütsz.” Megtaníthatja kisfiát arra is: mit kell csinálnia, ha nagyon mérges. Mert egy gyerek is lehet nagyon mérges, de ilyenkor nem üt, hanem megpróbálja elmondani, amit érez (Pl. Nagyon dühös vagyok, mert abba kellett hagynom a játékot – vagy: mérges vagyok, mert nem sikerült megépítenem a várat a kockákból stb.), és ha elmondja, a szülő segít neki a probléma megoldásában. Az indulatnak nagyon gyakran éppen az az oka, hogy a gyerek érzi, hogy baj van, de nincsenek még megfelelő szavai arra, hogy zavaró érzését többé-kevésbé pontos szavakká formálja. Ha Ön sejti, mi váltja ki a gyerek dühreakcióját, már akkor, amikor elkapja a kezét, mondhatja neki: „tudom, hogy most azért vagy mérges, mert….gyere, próbáljuk együtt megoldani a problémát.” Ilyenkor, ahogy a gyerek beszéde, szókincse fejlődik, egyre ritkábban érez belső kényszert indulatának fizikai levezetésére, és egyre gyakrabban válik képessé arra, hogy szavakba öntse problémáját. Így lehetőséget ad a közös megoldásra.


Kulcsszó: , hiszti, szigorúság, testvér

 

Kérdés

2011. február 7.  -  602.  cikk kinyitása

Tisztelt Tanár Úr!

Engedje meg, hogy megköszönjem Önnek a Meghitt Erőszak című könyvét - mert olvasva sok pontjában ismertem benne magamra és feleségemre és kettőnk viszonyára. Előrebocsátom, hogy feleségemmel válófélben vagyunk - de most nem egy házasság megszűnése, hanem saját magam miatt keresem meg Önt kérdésemmel.
Nem gondolom, hogy hibátlan apa vagyok. Nagyobb fiam 14 éves - házasságon kívül született és az édesanyjával él. Szerencsénkre egykori barátnőm soha nem fordította fiamat ellenem és meghagyta nekünk azt a lehetőséget, hogy kialakuljon közöttünk szoros apa-fiú viszony. Büszke vagyok a fiamra, és büszke vagyok arra, hogy ez a kamasz, félig felnőtt ember velem beszéli meg például lányokkal kapcsolatos problémáit.
Kisfiam 5 és fél éves. Az ő édesanyjával romlott meg a házasságunk - majd az elmúlt bontóperrel terhelt időszakban fordult úgy a véleményem, hogy azt gondolom, jobb lenne ha fiam velem maradhatna a válás után. Nem hiszem, hogy olyat tettem volna valaha, ami ezt lehetetlenné tenné - de tudom, hogy apaként rosszabb esélyekkel indulok, mint az édesanyja. Még akkor is ha feleségem nem az ország egyik leghírhedtebb ügyvédnőjét fogadta volna fel, aki egyébként kitűnő szakember és gátlástalan, mint ember.
Legutóbbi beadványukban azt vetették fel, hogy egy judo edzésen olyan agresszíven vertem meg a fiamat, hogy az egyik szemtanú „gyámhivatalhoz akart fordulni” az eset láttán.
Szeretném elmondani - törekedve a tényszerűségre - hogy mi történt és kérném véleményét. Mert nem tudom átlátni, hogy hibáztam. Nem vertem tendenciózusan soha egyik gyerekemet sem. De egy ritkán és érzelemmentes körülmények között alkalmazandó eszköznek tartom a testi fenyítést, amivel nem fájdalmat akarok okozni. Tudom, hogy nézetem nem harmonizál a mai nevelési alapelvekkel.
Az eset a következő volt. Kisfiamért mentem az óvodába, ahol a délutános óvónő szólt, hogy Beni (a kisfiam) szófogadatlan volt, feleselt, és maga kis szókincsének lehetőségét kihasználva szidalmazta őt. Amikor eljöttünk az óvodából az autóban - a dzsúdó edzésre menet - beszéltem meg fiammal, hogy nem szabad feleselni és nem mondunk csúnyákat másokra - főleg nem a felnőttekre. Amikor a fiam visszamondta, hogy megértette, akkor azt mondtam: „Amikor legközelebb azt veszem észre, hogy így viselkedsz és szidsz valakit, szó nélkül szájon foglak csapni!”.
Ezután értünk az edzésre, ahol minden rendben működött az utolsó pontig, amikor az elköszönéshez kellet, hogy a gyerekek sorba álljanak. Akkor hangos kiabálásra lettem figyelmes, és az ajtóhoz menve azt láttam, hogy fiam ott áll a dojo közepén, miközben a többi gyerek sorakozik a tatamin szélén, és a mikádóját fejére húzva kiabál az edzővel, hogy nem áll sorba, és „buta Ádám bácsi”.
Levettem a cipőmet bementem, lehúztam fiam fejéről a mikádót, szó nélkül a szájára vertem és annyit mondtam, hogy „most pedig beállsz a sorba”. És kijöttem. Nem voltam dühös, nem éreztem, hogy utolsó eszközként verném a fiamat. Úgy éreztem, mintha fiammal kötött egyezséget kellett volna teljesítenem. És ma is így érzem.
A jelenlévők közül akikkel később beszéltem, egyikük sem tört pálcát a fejem fölött. Igaz én nem beszéltem mindenkivel. De nem is tudok kitörni meggyőződésemből, hogy nem volt helytelen a tettem.
Ennek megítélésében szeretném kérni az Ön véleményét, mert azt hiszem, hogy szakemberként olyan vetületét is látja az esetnek, amit én - önmagamból kitekintve - biztosan nem veszek észre.

Köszönettel

N. Csaba

 

Kedves Csaba!

A konkrét esetben, amit megírt, nem értek egyet Önnel. Ha egy szülő adandó alkalommal nem tud uralkodni magán, és feltámadó indulatában eljár a keze – ezt meg tudom érteni (velem is előfordult), ha nem is fogadom el. Azt azonban elfogadhatatlannak tartom, hogy a szülő „hideg fejjel”, pedagógiai megfontolásból üssön. A fizikai bántalmazás nem nevelői eszköz, ráadásul a gyereket nyilvánosan megalázni különösképpen nem javallott. Kétségtelen, hogy Ön csak következetes volt: beváltotta azt, amit megígért. Ígérnie nem kellett volna a fizikai büntetést, és akkor nem keveredik ellentmondásba, ha nem üti meg kisfiát – aki kétségtelenül helytelenül viselkedett. Mindez azonban a gyermekelhelyezés bonyolult problémakörében csupán részletkérdés, és őszintén sajnálom, ha felesége ügyvédje éppen ezt az esetet használja ki Ön ellen.


Kulcsszó: , apa, büntetés, erőszak

 

 
  1/39 oldal   
Kapható/megrendelhető könyvek
 
Nyugtalan gyerekek

 

Mi rontottuk el?

 

Kis gyerek. kis gond? Óvodáskor

 

A mélységből kiáltok

 

A serdülés gyötrelmei

 

Áldás vagy átok?

 

Egymást keresik?

 

Rögök az úton

 

Szülők könyve

 

Szülők könyve - hangoskönyv

 

Szülők kiskönyve

 

A meghitt erőszak

 

Jellem és jellemtelenség

 

szegény nők, szegény férfiak

 

Jövőnk titka: a gyerek...

 


Copyright © 2009 Saxum Kiadó Kft., tel/fax: 36-1-237-0659